A cseresznyefa árnyékából

Kisimítok egy ráncot a szoknyámon, de kezem nem tér vissza a terítékhez, önkéntelenül az ölemben menekül. Mélyet sóhajtok. A tavaszi szellő hirtelen megélénkül, a cseresznyefa megvonaglik felettünk, s a terített asztalra virágszirom zápor hull. Apám alakja szoborrá dermed a rózsaszín hóesésben. Tekintetünk összekapaszkodik, csendes állóharc ez. Tört szárnyú madárként verdes bennünk az az utolsó mondat. A hazafelé vezető úton óvón ringattam magamban gondosan összefércelt mondanivalóm, de az otthon húsleves szagú meleg magányában valahogy szétmállott az egész. Nem, egyáltalán nem a megálmodott áhítattal, felvezetéssel, indoklásokkal és céltudatossággal, hanem nyersen, félve és hadarva jelentettem be apámnak, csupán ennyit: "Anya leszek."

Egy sziromfoszlány szállingózik köztünk, ha apám felé nyújtóznék, könnyen foglyul ejthetném. Mégis, csak szememmel követem útját. A szirom idő marta kézfejére hullik, és ott várakozón megpihen. Unottan rázza le a rózsaszín éket. Kezében lomhán megmoccan a kanál, a szája felé veszi az irányt. Nagyot nyel a levesből, majd olyan hangtalanul és műgonddal illeszti vissza tányérja mellé az evőeszközt, mintha soha fel sem emelte volna. A cseresznyevirág közben meg nem tűrt kívülállóként, megadóan zuhan a földre. Feszengek a csendben, százszor inkább követném útján, lefelé, a zárt cipők néma magányába, minthogy várjak az ítéletre. Mégis maradni kell, egyenes derékkal ülök tovább. Ülök, és remény telve várok apám bíztató szavaira.

Nem szól, csak néz rám áthatón. Fagyos ujjaim megrándulnak az asztal pereme alatt. A hatalmas férfi elereszti tekintetem, húgomban keresve menedéket. Az új autójáról faggatja, elég kényelmes-e, kitől vette, mennyiért... Nóra lelkesen válaszolgat, teljesen megélénkül. Mintha az összes napfényt beszippantaná most, fürdik a fényáradatban. Mikor épp áttérnének a fogyasztási adatok gondos kielemzésére, érzem, hogy elfogy a levegő körülöttem, és soha nem ismert makacsság vesz rajtam erőt.

- Tegnap azt álmodtam, kivágtad a cseresznyefát. Butaság, nem? -kislányos zavaromban felnevetek. Ismeretlen ez a nevetés, ez a hang. Apánk mélykék szeme elhomályosodik, de én folytatom elszántan. - Emlékeztek rá, milyen csenevész volt, mikor ültettük? Együtt ültettük, ugye emlékeztek? Jaj, és milyen csuda finom volt az első gyümölcs rajta! -a hangom most már tényleg valaki másé, fülsüketítően hangos.

Aztán csend. Zizegnek a levelek a fán, hullámzik fölöttünk a dús, sokat megélt lombsátor. Látom apám sűrű, sötét hajába markoló csenevész ujjaimat, amikor sok-sok éve nyakában ülve nyargaltunk körbe-körbe a kertben. Erős kezét, amint felsegít a cseresznyefa ágai közé. Ahogy ügyetlenkedve lezuhanok a nedves földre, de ő ölbe kap, és cseresznye fülbevalót ajándékoz nekem. Gurulok a nevetéstől, és tele a szám az apró "ékszerekkel". Aztán ismét a nyakába emel, onnan dobálom a fonott kosárba a pirosló gyümölcsöt, és közben a szorzótáblát szavaljuk. Együtt. Erős vállán nyugszik a világegyetem, és benne én.

Két vékony barázda szalad keresztül apám homlokán. Most az ő hangja cseng idegenül, rekedten.

- Nem emlékszel jól. Sudár, szépreményű facsemete volt! Most... Most meg hiába permetezem, a férgek évről-évre megtalálják, és egyre kevesebb érik be rajta. Lassan csak a virágzásnak örülhetünk, de a kosarak üresek maradnak. Lehet, tényleg kénytelenek leszünk megválni tőle. Már csak teher, pedig azt hittük, idős korunkban...

Elharapja a mondat végét és merengve bámul a levesbe. Ujjai gépiesen keresik a kanalat. Lassan elmosódik a férfialak előttem, szúrják a könnyek a szemem. Aztán felnéz, de nem ránk, a lombokon át belefeledkezve figyeli az ég kékjét, a messzeséget.

- A szomszéd Anna is megjegyezte a minap, mennyire haszontalan lett ez a fa. Néha beugrik hozzánk. Milyen szép nő lett belőle! Szinte csak mosolyogni látom. Bejárta a fél világot, nem győzi dicsérni az anyja is. Egy szoftverfejlesztővel él együtt most, nincsenek helyhez kötve. Mennek a munka után. Ebben a világban ez a legjobb, amit tehetnek. Szabadok. Semmi kötöttség. Mintha testvérek lettetek volna, mindig együtt játszottatok gyerekként. Milyen rég is volt...

Bár még szinte alig evett belőle, szed még egy merőkanálnyi levest, csordultig telik a tányér.

- Még a tévében is adott interjút valamelyik esti műsorban. Ti nem láttátok?- szegezi nekem a kérdést, de tekintete a távolban időzik. - Persze neked nincs tévéd.- motyogja csendben - Valaki egy kis portóit?

Hűvös borzongás fut végig a hátamon. Bólintok. Egy madár száll el köztünk és egyenesen nekirepül az ablaküvegnek. Apám bor felé nyújtózó karja megáll a levegőben. Nagyot koppan a kövezeten a halott szajkó teste. Felsikoltok. Látom magam előtt a kiskosztümében légiesen suhanó Annát, karcsún és szabadon halad valami ismeretlen cél felé. Dacosan tapasztom tenyerem a szívem alatti dombocskára. Egész kicsi vagyok megint, kisebb, mint ez a pár hetes magzat. Előttem kicsavarodva az élettelen madár teste. Hányinger fog el. Vajon megmoccan még? Aztán apám fáradt arcába nézek. Megrögzött makacssággal szeretem ezt az óriásnak tetsző férfialakot. Valakinek szeretnie kell. Ő feláll, hogy összesöpörje a tetemet. Röpködnek a szirmok a talpa alatt, ahogy nehézkes lépteivel távolodik. A könnyeimen át már alig látom. Egyre messzebb van, messze tőlem.