Az első gesztenye

   Vagy húsz éven keresztül szedtem fel itt mindig a számomra oly fontos elsőt. Az elsőt, aki nekem jött a világra. Csatakos, nagy fehér köldökét megtisztítottam a burokmaradványoktól, felségesen csillogó hátát az ingembe dörzsöltem és megigézve gyönyörködtem benne néhány hosszú másodpercig. "Hogy lehet valami ilyen szép?" - kérdeztem magamtól - azután íróasztalomon hányódott néhány hónapig, bociszeme megfakult és porosodva várta sorsa beteljesülését. A napot, amikor majd csúfan, aszottan és dolgavégezetlenül kerül íróasztalfiókomba, a többi közé. A pillanat, amikor egymásra találtunk, mégis olyan magasságokban volt, mint az az óriás, akivé válhatott volna. Nem adtam volna semmiért. Minden évben egyszer, átélhettem újra.   

   A fa egy nyugalmazott katonatiszt telkén állt, a kőkerítés sarkában. Hatalmas ágai messze átnyúltak a takaros sövénnyel keretezett utcai gyep fölé. Mellette gyalogösvény kanyargott vidáman. Jövet-menet minden nap ezen az ösvényen jártam a vasútállomásra. Szerettem ezt a helyet, aminek minden évszakban megvolt a maga varázsa. Télen a nagy kovácsoltvas kapu fekete cirádáiban játszó fehér hó és a kerítésoszlop sipkái, tavasszal a szomorúfűz sóhajtva lengedező üde hajtásai, nyáron az ösvény melletti ágyásban virító liliomok, ilyenkor pedig, Szent Mihály havában, ezek a gyönyörű, hatalmasra nőtt gesztenyék, amik olyan huncutul kacsintgatnak az emberre:

"Vegyél fel! Vadgesztenye vagyok."

"Zsebre váglak s hazaviszlek!" - fenyegettem ilyenkor őkelméket.

   Abban a különös évben mégsem láttam egyetlen darabot sem, ami kacéran és ellenállhatatlanul kínálta volna fel magát a pázsiton heverészve. Az alsóbb ágakról persze szakíthattam volna a szúrós zöld sünök közül, vagy kipiszkálhattam volna némelyiket egy-egy már megnyílt burkokból, de "Az nem ér! Az elsőt csak a földről lehet!". A korábbi években, ha rátaláltam, akkurátusan felírtam a pontos dátumot jegyzetfüzetembe és mellé ennyit: "Az első gesztenye". Ez volt az egyetlen keltezés rendetlenül összehányt írásaimban. Ma is, ha a sok év után polcomon összegyűlt füzetek egyikéről-másikáról meg akarom tudni, hogy mikor írtam, kénytelen vagyok fellapozni őket és megkeresni az "első gesztenyét". Rosszabb években, amikor kevesebbet írtam, több "első gesztenye" került a füzetbe, jobb években, amikor sokat, akár egy sem. A múzsám "első gesztenyékben" mérhető, könnyen belátható hát, hogy milyen fontos volt ez nekem. Afféle kabala, vagy mérföldkő, valaminek a kezdete, vagy valaminek a vége, magam sem tudtam még akkor.

   Azt a gesztenyétlen évet sehogyan sem értettem. Barátom azt mondta, a vár oldalában, amerre munkába jár, az egész járdát hullott gesztenye borítja. Még bosszankodott is miattuk, mert a meredek kaptatón könnyen megcsúszhatott az ember, ha rálépett. Ó hogy irigyeltem! "Csak nekem nem ad gesztenyét az ég!" - dühöngtem, mert maszatos markukba szorítva, azoknál a kislányoknál is láttam párat, akikkel akkoriban minden nap szembetalálkoztam az állomásra menet. A hátukon lógó tömött iskolatáskáikat feltámasztották a templom téri piros padra és csendesen dideregtek a hidegben. A nagyobbiknak kicsit rogyasztania kellett, a kisebbik nyakába csúszott táskájával éppen csak felérte a támla tetejét. Így pihentek, és bár mulatságos látványt nyújtottak, ruhájuk koszos volt, gyűrött és igen szegényes. Nem értettem mit keresnek ott olyan korai órán, hiszen nemhogy az iskolakezdéshez, de még a reggeli miséhez is idő előtt volt, el sem tudtam képzelni, hogyan engedhették így útra őket a szüleik! Illedelmesen és mindig vidáman csilingelve köszöntek "csókolomot", amikor arra jártam.

    Vagy két heti sikertelen gesztenyevadászat után arra jutottam, hogy csakis az a félküllős katona állhat a rejtélyes dolog mögött. Valószínűleg minden hajnalban felkel, és összesöpri a frissen lepotyogott gesztenyéket. Nem volt más magyarázat. Valami mániákus rendvágy, vagy irigység hajthatta, vagy egyszerűen csak attól félt, hogy az iskolába tartó gyerekek a gesztenyék után rohangálva összemászkálják a virágágyást, nem tudom. "Eh, hiszen mégiscsak egy katona" - legyintettem rá bosszúsan - "Átkozott diszciplína!". "Persze az is lehet, hogy merő gonoszságból teszi!" - gondoltam.

   A következő reggeleken odáig vetemedtem, hogy pantallóm bepiszkolódását is kockáztatva, féltérdre ereszkedve kutattam a bokrok alját, hátha megmenekült egy darab az állhatatos, pusztító és teljesen értelmetlennek tűnő hajnali söprögetés elől, de újra csak semmi és semmi. "Ez így mégsem járja! Hát hogyan lesz így az idén első gesztenyém? Holnap kicselezem az öreget és megelőzöm!" - forrongtam magamban.

    Hajnalban üres volt a templomtéri pad, csak egy dermedt bogár pottyant le a támla tetejéről ijedten. Tompán koppant a kavicson, amikor döngő léptekkel elszántan elsiettem mellette. "Vajon igazán megijedt? Megrázkódott-e, amikor földet ért? Egyáltalán mi történhetik egy bogár bensejében ilyenkor?" - méláztam tovább elborultan, amikor csendes szóváltás hangja zökkentett vissza a valóságba. Két ismerős kislányhang és egy dörmögő medvehang foszlányai szűrődtek át a kőkerítés túloldaláról. A nagy kovácsoltvas kapu tárva-nyitva állt. Ahogy besandítottam, hegyesre pödört bajuszával, kinyúlt, csíkos matrózpólóban, gereblyéjére támaszkodva a zordon katonatisztet láttam a kertben. "Olyan, mint egy cirkuszi erőművész" - bukkant fel bennem egyszerre melegen gyerekkorom valami réges-régen elfeledett kedves kis emléke. Atyáskodva magyarázott a kislányoknak, akik forró kakaót szürcsölve ültek egy hársfarönkön és úgy csüngtek az öreg minden egyes szaván, mintha legalábbis maga Herkules öltött volna testet előttük. A két nyitott fedelű iskolatáska szépen egymás mellé helyezve állt a lábuk előtt. Mindkettő csordultig töltve vadgesztenyével.

- Nocsak, hogyhogy ilyen korán? - dörrent rám az öreg.

- Csak egy gesztenyét szerettem volna - mondtam zavaromban teljesen őszintén.

- Na hiszen, akkor éppen jókor! Segíthetne levinni a két árva táskáját az átvevőhelyhez. Hiszen bőven van még ideje a vonatig, nemde? - tette hozzá gyanakodva.

- De igen. Nem sietek - mondtam csendesen, és odaszóltam a két gyereknek - Gyertek lányok!

   A táskákat sietve bezártam, az egyiket összefogtam bal kezemben saját, hitvány kis aktatáskámmal, a másikat pedig jobb kezemben lógatva nekivágtunk. Nehéz volt a két táska, nagyon nehéz. Nem is értettem, hogy két ilyen csöppség hogyan tudott megbirkózni velük. Amikor az átvevőhelyre értünk, a kisebbik lányka ruhája zsebéből előszedett egy vadgesztenyét és angyali hangon csak ennyit mondott:

- Tessék, ez a tiéd.

   Azóta újabb húsz év telt el. Magam is nyugállományban élek aprócska kertes házikómban. Az öreg katonatisztet öt éve temettem, jó barátsággal. Az "első gesztenyét" régen nem írom már fel magamnak. Saját fám van, éppen a temetés évében fordult termőre. Abból a gesztenyéből cseperedett fel, amit a kislánytól kaptam.