Egy délután
Kilépett az utcára és becsukta maga mögött az ajtót. Majd elindult futni. Csak ő meg a kutyája. Egész nap erre várt. A gyerekei aznap reggel óta civakodtak. Persze miután kitette a lábát otthonról, abbahagyták, tehát a futással jót tett magának is és nekik is. Egy kis csend, amire most vágyott. Elindult hát az erdő felé.
Ahogy beértek a fák közé, lecsatolta a pórázt a kutyáról. Mindketten megérezték a szabadságot. A nap sugarai kellemesen melegítették a futókat. A nő lassan elmerült a gondolataiba és így futottak fel a dombon. Egy kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy igazából a gyerekei elől menekült el egy órára. Van, aki azért fut, hogy kifussa magából a bánatát, például, hogy elvesztette meg nem született gyermekét, ő meg azért mert "idegesítik" és nyugalomra van szüksége. Eléggé önző dolog, morfondírozott tovább. Habár ez jót tesz neki is és a gyerekek is egy nyugodt és kedves anyát kapnak vissza 1 óra múlva. Így már nem is hangzik olyan rosszul. Meg a kutyával is kell foglalkozni, szóval még egy érv a futás mellett.
Miután így megnyugtatta a lelkiismeretét egy elég meredek szakasz jött az úton, amit csak gyalogolva tudott teljesíteni. A kutya persze előre szaladt, aztán vissza és így tovább. Az őszi avarban hallani lehetett a négy mancsának trappolását. Egy család jött szembe velük. Ilyenkor, elképzeli, vajon hol lakhatnak, hova igyekeznek. A házakkal is így van, ha meglát egyet, ami megragadja, akkor szárnyal a képzelete, hogy milyen lehet ott lakni, hogyan járnak boltba. Majd újra a futásé lehetett a főszerep, mert felértek a dombtetőre. Vagy inkább hegytetőre. A telefonja is kijelezte, hogy ma igazán nagy szintemelkedéssel volt dolga. Ez nagyszerű érzés, gondolta magában. Tovább futottak. Ismét megszállták a gondolatok, amik igen messzire rugaszkodtak el a valóságtól. "Mi lenne, ha hirtelen leállna a szívem?" -töprengett. Itt egyszerűen összeesnék, a kutya hazatalálna vajon? Vagy hozna segítséget? Szegény gyerekek hiába várnának, nem mennék többet haza. Aztán elhessegette ezeket a butaságokat. Nem élsportoló, hogy hirtelen leálljon a szíve. Az viszont már elképzelhetőbb, hogy belelép egy gödörbe és kificamítja a lábát. Mennyi vészhelyzetet rejt egy magányos futónak az erdő... Szinte végtelen a képzeletbeli történések sora, amikor észreveszi, hogy nem jó irányba mennek. Már jó 1 kilométert futottak rossz irányba. Ha az ember nem néz percenként a telefonjára eltéved. Régen, azaz pár évvel ezelőtt még nem voltak ilyen találmányok mégis sikerült követni a turistajelzéseket, most meg ilyen felszereléssel is elkeveredik. Azonban már úgy érezte, hogy sietnie kell haza, hiányoznak a gyerekei. Mindig ez van, kell a csend, de a magány nem jó sokáig.
Ismét jó úton haladtak. A nap már a látóhatár közelébe ért, de ők még messzi voltak az otthontól. A kutya nyelve a földet érte, mégsem látszott rajta, hogy nagyon elfáradt volna, szaladgált előre, hátra. Egyszer az utat is megmutatta, amit a gazdája megint majdnem elvétett. A nő örült, hogy ilyen csodás futópartnere van. Gyorsan csinált is egy képet róla. A telefon memóriája tele volt a gyerekek képeivel, mert természetesen minden pillanatot rögzített, nehogy feledésbe merüljön bármi is és volt néhány kép a kutyáról is, mert az is cuki. Magáról talán egy, mert a gyerek elkérte a gépezetet és kiskora ellenére ösztönösen tudta, hogyan kell használni és lefényképezte ANYÁT. Mert neki még anya a mindene és anyának meg ő, mindörökké. Szegény férj mindig háttérbe szorul, de azért reméli az asszony, hogy ő is tudja, hogy szereti. Ha haza ér, akkor róla is mindenképpen kell csinálnia egy képet, hiszen róla nincs is a telefonon, döbbent rá. Persze mire hazaér mindig elfelejti, mert a gyerekek az elsők, de ezt a férj tudja és így szeretik egymást, ahogy vannak. Szép családom van, kedves rokonok, aranyos szomszédok, éhezni sem éhezünk. Annyira tökéletes minden, gondolja, de aztán emlékezteti magát egyik tanára intelmeire, hogy soha ne legyünk teljesen elégedettek, mert akkor ott befejeződik az életünk, hiszen már elértünk mindent. Na jó, ekkora sületlenséget. Inkább a pozitív oldalára hallgat és élvezi ezt a szép délutánt, a maga "tökéletes" életével. Még a táj is tökéletes és gyönyörű, ahogy a lenyugvó nap sugarai átvilágítanak azon a kis felhőn, ami megjelent az égen és az egész rózsaszínes lilára vált a csodás őszi színekben pompázó erdőben.
Még időben kiértek az erdőből. A kutya ismét pórázra kerül. Persze tudja a nő, hogy tilos elengedni a kutyát az erdőben is, de ez a futás szabadsága felülírja a józan észt és bízik abban, hogy nem lövi le egyszer egy vadász az ebet, hiszen szófogadó, nem szalad el a vad után. A faluban már égnek az utcai lámpák mire hazaérnek. A kutya inni megy, a nő pedig benyit a ház ajtaján. A gyerekek meglátják és hirtelen abbahagyják a játékot és mondvacsinált ürüggyel nyávogni kezdenek. Erre ő letérdel, mindet magához öleli, ezzel tudatva velük, hogy nyugodtan adják ki a feszültséget, ő majd befogadja és béke lesz megint.
"Ezen a héten ez volt a legérdekesebb, ami velünk történt"-mondja egy magatehetetlen, öreg néni ágya mellett. "A jövő héten újra jövök nagyi és elmesélem mit csináltunk, ami a legjobban érdekel téged... mondjuk az egyik délutánunkat."