Eszmélés

A férfi szótlanul ült, és üveges szemekkel meredt a televízióra. Remegő kézzel töltögette poharába a bort, egyiket a másik után, majd szinte azonnal meg is itta mind. Vihar előtti, néma, feszült csend töltötte be a szobát.

Adél a kanapé sarkában kucorgott s igyekezett minél jobban összehúzni magát, remélve, hogy talán akkor valami varázslat folytán láthatatlanná válik. Nézte a férfit, de rá sem ismert ilyenkor Ádámra, a józanul mindig udvarias, gyengéd férfira, aki ha ivott, teljesen kifordult önmagából. Tudta, ha holnap kijózanodik, sírva könyörög majd a bocsánatáért, és ezt is egyre nehezebben viselte. Hiszen a szánalom nem lehet a szeretet szinonimája. Mint eddig soha, most sem tudta mit kellene tennie, hogy lecsillapítsa, megnyugtassa a robbanásig feszült férfit, akit még az ő szótlansága, a puszta jelenléte is felbőszített.

A jelenet minden este szinte azonos forgatókönyv szerint ismétlődött. A vihar előszele nem is sokat váratott magára, mert a férfi most felé fordult:

- Nem gondolod, hogy a folyamatos gyanúsítgatásod már az őrületbe kerget?

- Nem hinném, hogy pusztán gyanúsítgatlak, hiszen olvastam a levélváltásaitokat, s számtalanszor láttam, hogyan viselkedsz vele még akkor is, amikor én ott vagyok - válaszolt Adél, bár tudta, hogy mindez csak olaj a tűzre, hiszen józanul sem lehetett erről beszélni a férfival, nemhogy ittas állapotban. De ha nem válaszolt volna, azzal sem vette volna el a már elkezdődött égiháború erejét.

- Milyen hazugságra vagy még képes - ordította a férfi olyan erővel, hogy a nyakán kidagadtak az erek, arca eltorzult és vérvörösre vált. A nőt szinte megbénította a félelem. Tudta mi következik, s azt is, hogy nem menekülhet, hiszen a férfi sokkal erősebb nála.

A férfi dühe csak fokozódott rémülete láttán, s ekkor hirtelen odaugrott hozzá, megmarkolta a haját és maga elé rántotta a padlóra. Másik kezével közben egy heves mozdulattal szinte széttépte a nadrágján a sliccet, és a nő arcát többször, erősen az ágyékához nyomta.

Adél fuldokolni kezdett miközben mérhetetlen undor fogta el, és menekülni próbált. Kétségbeesetten kapálózott a karjaival, majd minden erejét összeszedve meglökte a férfit. A részeg, elerőtlenedett test megingott, elvesztette egyensúlyát és végigzuhant a kanapén.

Adél öklendezett, miközben az előszoba felé rohant. Kapkodva húzta fel a cipőjét, az utolsó pillanatban a táskájába dobta a zárban levő kulcsot, és pár perc múlva már a néma lépcsőház visszhangozta kongó lépteit.

A súlyos kovácsoltvas kapu éles csattanással csukódott be utána, mintegy elvágva a rettegett embertől, de kijózanítóan is hatva rá.

Szinte rohanva menekült, s amikor már úgy érezte biztonságos távolságba ért lelassította lépteit. Az utca kihalt volt. A magány és a szomorúság most úgy telepedett rá, mint a házakra leereszkedett sötétség.

A szíve még mindig hevesen zakatolt és megalázottsága könnyeivel csorgott le arcán.

Eszébe jutott az a réges-régi, gyerekkori történet...

Azon a napsütéses délutánon nem volt semmi dolga, így beosont az utcai szobába, kedvenc könyvével a kezében. Az egyik ablak alatt elhelyezett tulipános ládára kucorodott, mely édesanyja féltve őrzött kelengyés ládája volt. A szülői házból ezt az egy bútordarabot hozták magukkal, amikor az anyját a tanyasi iskolából áthelyezték ide a faluba. Az ablakpárkányra támaszkodva elmélyedt az olvasásban. Sokáig nem is vette észre, hogy valaki áll az ablak utcai oldalán. Először csak a kéz villant látóterébe, mely a csukott ablak üvegén, a keret mentén körbe-körbe tologatott egy szelet csokoládét. A pillantása a csokoládét tartó kézről az arcra siklott. Megismerte a szomszéd utcában lakó, magányos, öreg bácsit. Lehet, hogy nem is volt olyan nagyon idős, de kislányként annak látta. Igazán nem is a kora volt, ami taszította, hanem a groteszk arckifejezése. Biztos nem tehetett róla, hogy lefittyedt szemhéja idegesen rángatózott, s a nyáltól fénylő szája torz mosolyba rándult. Viszolygott tőle, de szülei tiszteletre tanították, így kinyitotta az ablakot, elvette a csokoládét és illedelmesen megköszönte.

Hónapok teltek el, és az eset időről időre megismétlődött. Egyik nap az apja elküldte a falu végén lévő boltba vásárolni. Emlékszik, meleg nyári nap volt. A házak előtti kiskertekben, szegfűk és liliomok töltötték be illatukkal az utcát. Akaratlanul is jókedvre derült, s egy dalt kezdett el dúdolni, mely apja kedvenc nótája volt:

    Lement a nap a maga járásán,

    Sárgarigó szól a Tisza partján...

A jókedve csak addig tartott, amíg meg nem látta a "csokoládés" öreget a háza előtti kispadon. Sebesebben kezdte tekerni a pedált, és próbálta a másik irányba fordítani a fejét, de a hang megállította:

- Állj csak meg egy pillanatra! Már vártalak, s előkészítettem neked a szokásos csokoládédat!

Szíve hangosan, vészt jóslóan zakatolni kezdett, de illedelmes kislányként mégis elfektette a biciklit az árokparton, s elindult a ház felé.

- Gyere be a házba egy pillanatra, amíg előkeresem a csokit - mondta az öreg, s megpróbált mosolyogni.

Furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor az öreg előre engedte a szobába, majd maga mögött behúzta az ajtót. A kis vályogházban hirtelen sötét lett, de lehet, hogy csak a kinti vakító napfény után nem látott semmi mást, csak a tárgyak körvonalait.

Az öreg a szoba hátsó részében, egy sublót fiókban kotorászott, majd meglepően fürgén előtte termett, s az egyik kezével megragadta a karját, s magához rántotta. A rémülettől mozdulatlanná dermedt. Érezte az öreg reszketeg kezét, amint a fenekét markolta, majd a nyálas, rossz szagú, mohó szájat, amely rátapadt az övére. De hirtelen léptek zaja hangzott az utca felől. Ez elég volt arra, hogy felocsúdjon, s minden erejét összeszedve eltaszítsa magától az öreget. Sarkon fordult s futásnak eredt.

A szíve majd kiugrott a mellkasából és kimondhatatlan undort érzett. Nem is tudta, hogyan jutott el a bicikliig, majd a boltba. A csokoládét az első kanyarban messzire hajította. Otthon, amikor senki nem látta, gyökérkefével hosszú-hosszú percekig súrolta a száját, mintha a szégyen pecsétjét ezzel akarta volna eltüntetni.

Maga mögött hagyta a gyerekkort, de azt a délutánt soha nem tudta feledni. Nővé érett, szerelmes lett, de hosszú-hosszú évekig nem volt képes viszolygás nélkül megcsókolni férfit.

Az órájára pillantott. Hajnali fél három volt. Elfáradt testileg, lelkileg.

- Ideje hazamenni - gondolta, bár nem tudta otthonnak nevezheti-e a férfi lakását.

A bejárati ajtón a biztonsági lánc nem volt belülről beakasztva, így a kulcsával be tudott menni. Óvatosan kinyitotta az utcai hálószoba ajtaját, levetkőzött és gyorsan bebújt a takaró alá. Kora reggel arra ébredt, hogy a kilincset óvatosan lenyomja valaki. Örült, hogy hajnalban nem felejtette el elfordítani a kulcsot a zárban.

Így most teljes biztonságban érezhette magát. Megfordult az ágyban, a fejére húzta a paplant és mély álomba zuhant.

Már dél is elmúlt mire felébredt.

Egyedül a nappaliban volt bekapcsolva a klíma, hűvös, kijózanító levegővel töltve meg a szobát. Elkészítette a kávéját, majd a csészét az ölébe pihentetve, lekucorodott a kanapé sarkába. Ahogyan a forró italtól lassan kezdett magához térni, mezítelen talpán érezte a kerámia padló simogató hűvösét is. A dohányzó asztal felé pillantott, ahol árulkodó nyomként még mindig ott álltak a boros üvegek és poharak, a sötét és zűrös éjszaka néma tanúiként.

A nappal világosságában az éjjel történtek már kevésbé voltak nyomasztóak, s most azon gondolkodott higgadtan, hogyan jutottak el idáig.

Évtizedek óta ismerték egymást Ádámmal. Egyetemi évfolyamtársak voltak, de közelebbi kapcsolatba csak férje tragikus halála után kerültek. Akkor az egyik beszélgetésük alkalmával a férfi azt mondta neki, hogy már nagyon régóta szerelmes belé, szeretne mellette lenni és támogatni őt. Számára ez a vallomás nagyon jól esett, és az is, hogy a férfi kivárta, amíg fájdalma enyhül egy picit a mély gyász után, de szimpátián kívül mást nem érzett iránta. Talán elsősorban az állhatatossága nyerte el a tetszését, majd szép lassan beleszeretett.

Akkor ismerte meg igazán a férfit, amikor összeköltöztek Ádám lakásába.

Eleinte minden csodálatos volt - de talán a csodálatosan idilli élet nem rá várt még -, mert a férfi esti italozása kezdett rendszeressé válni. Eleinte nem tudta, hogy Ádám a betegsége vagy a munkahelyi pszichés nyomás miatt szokott-e rá az italra, vagy már régebben is ilyen volt.

A történtek nagyon is ambivalens érzéseket keltettek benne, hiszen mindennek ellenére szerette a férfit, bár lehet, hogy inkább csak a férje hiánya, a hála és a szánalom kusza keveréke táplálta benne a szerelmes érzelmeket?

A férfi mellett soha nem tapasztalt luxust ismerhetett meg. Hatalmas villában éltek a város legelőkelőbb részén, s amire csak vágyott bármit megvehetett.

Éles ellentétben állt ez az egész életmód azzal, amibe született, s amiben felnőtt.

A kis falu, ahol gyerekként is voltak feladatai, amit soha nem érzett nyűgnek. Ahol egy szobát fűtöttek télen, s abban aludt a szüleivel, húgával együtt.

Ahol bekecset kellett felvennie, és gumicsizmát, ha télen ki kellett mennie az udvar végében álló budira. Ahol minden nehézség és munka ellenére boldog volt. Élt a maga teremtette álomvilágban, ahol akkor is menedéket talált, ha valaki megbántotta.

A kiábrándultság lassan kúszott felfelé benne, s elhagyva a szívét már az agyáig ért, majd betöltötte egész testét a felismerés, hogy nem bírja tovább.

A megérett elhatározással átment a hálószobába, levette a bőröndöt a szekrény tetejéről, és pakolni kezdett.