holnap újra...

   "Ne haragudjon, hogy megszólítom. Láttam magát az intenzíven a férje mellett, ugye a férje, az enyém is ott fekszik és nincs magánál. Beszéltem a főorvos úrral, azt mondta, a műtét jól sikerült, csak hát előfordul az ilyen eszméletvesztés, legyek nyugodt, magához tér majd. Tudom, hogy mindent megtesznek, és megpróbálok nem idegeskedni, de nem megy. Nagyon fáj a lelkemnek, hogy ő ide került, nem gondoltuk ezt egy hónapja, amikor fájni kezdett a gyomra, hogy ez lesz a vége. Borzasztó látvány szegény Gyulám, csövek lógnak az orrából, mindenütt drótok és műszerek. A legjobban az fáj, hogy hiába szólítom, nem ismer meg. Pedig nagy szükségem van rá.

   Amikor behozták a kórházba, az volt az első nyugdíjas napja negyvenévi munka után. Már nagyon vártuk ezt a napot s most... Ha ő meghal, én a harmadik férjemet veszítem el.

   Nem, nem váltam el, az előző kettő meghalt. Ötvenhat éves vagyok, egy éve lettem nyugdíjas s azt vártuk, hogy Gyula is elkezdje a pihenést. Ránk fért már a nyugalom, rám különösen, mert nekem alig volt boldog évem az életemben.

   Már este van, de nem tudok hazamenni az üres lakásba. Pedig két gyermekem és a lányomtól két unokám van, de ők máshol laknak, nem érnek rá minden nap velem lenni. Dolgoznak, élik az életüket, ez a dolgok rendje s nekem most ezt osztotta a sors. Lehet, hogy Isten büntetése. Néha elmegyek templomba, de most már nem is tudom, kiért imádkozzam. A második férjem nemigen érdemli meg az imádságot, régebben még az első emlékéért elmondtam egy Miatyánkot, akivel tulajdonképpen meg sem esküdtünk. Őt is a férjemnek tekintem, de meghalt, mielőtt a fiunk megszületett. Tizenhét éves voltam akkor, a háború után Pestre jöttem munkát keresni, otthon csak a szegénység korgatta a gyomrunkat. Gondolom, maga is emlékszik azokra a nehéz időkre. Az anyám azzal búcsúzott, hogy vigyázzak magamra, a nagyvárosban sok a veszély, főleg az ilyen fiatalokra, mint én. Jánossal itt ismerkedtem meg, rendőr volt, én egy utcát kerestem, persze rossz felé mentem. Esteledett már, János elkísért a fél városon keresztül, nehogy bántódásom essék s közben beszélgettünk. Elmondta, hogy egyedül él, lakása sincs, bent lakik az őrsön, van egy priccse és egy asztalkája. Azt is mondta, hogy megtetszettem neki, úgy látja, rendes lány vagyok, szívesen segítene munkát is keresni... Hát szóval így kerültünk össze, én albérletben laktam egy szegény újpesti családnál, elvesztették a fiúkat a háborúban, tudták, hogy munkát keresek, ezért addig hitelezték a lakbért, amíg nem lesz állásom. Sikerült takarítói munkát kapnom egy varrodában. Ritkán lehettünk együtt, mégis fél év múlva terhes lettem, a szüleimnek megírtam őszintén, hogy gyerekem lesz és azt is, hogy kitől. Édesanyámtól azt a választ kaptam, hogy akkor többé haza se menjek, mert vasvillával kergetnek el a háztól. Szégyent hoztam a családra, megesett lány lettem és még neve sem lesz a gyereknek. Pedig akkor már megmondták Jánosnak, hogy nemsokára kap egy kis lakást és azt tervezgettük, hogy összeházasodunk. Kezdtek a dolgok rendbe jönni és...

   Most is összeszorul a torkom, ha eszembe jut. Egy este nála voltam az őrsön, szolgálat után a pisztolyát tisztogatta, én éppen kimentem a szobából, mikor egy dörrenést hallottunk. Berohantunk, ott feküdt a földön, véresen. Még élt, amikor kórházba vitték, kiderült, hogy véletlenül sült el a fegyver, a kórházban megállapították, hogy átlőtte a tüdejét, élt még három napig, aztán meghalt. Ott maradtam egyedül, a félidős gyermekemmel, Az albérletet felmondták, oda nem vihetek gyereket. Haza nem mehettem, teljesen tanácstalan voltam, mi lesz akkor énvelem? Már azon voltam, hogy a Dunának megyek, de akkor megsajnáltam a picit, aki semmiről sem tehet s meg kell halnia, pedig még meg sem született. A munkahelyen tanácsolta valaki, hogy meg lehet próbálni kórházban házi terhesnek jelentkezni. Elmentem az újpestibe, és szerencsém volt. felvettek, ott is lakhattam, a folyosót és a kórtermeket kellett takarítani. Kaptam némi fizetést és ellakhattam egy félreeső szobában. Nehéz volt, de összeszorítottam a fogamat és dolgoztam. Közben azon gondolkodtam, hogyan lesz tovább? Megszülöm a gyermekem, akkor ki kell menni a kórházból, s megint ott állok egyedül, se munkám, sem fedél a fejem felett. Egyedül még csak elboldogulok valahogy, de a kicsivel mi lesz? Adjam állami gondozásba? Nem, azt nem. Elmondtam ezt a főnővérnek, aki jó asszony volt. Azt tanácsolta, adjam örökbe a kicsit. Ő tud is valakit, aki épp most fekszik a kórházban és nem lehet gyerekük. Talán szívesen örökbe vennék a picit.

   Nehéz lett a szívem, hiszen a magzatom volt az egyetlen, aki Jánosra emlékeztetett. Róla még egy fénykép sem maradt. Tőle is meg kell válnom? Aztán mégis beszéltem azzal az asszonnyal és a férjével. Túlélték a háborút, a férje egy év után hazajött az orosz hadifogságból, elrendeződött az életük s már szeretnének egy gyereket. Azt mondták, ha beleegyezek, úgy nevelik fel, mint a sajátjukat, de azt kérték, hogy ne látogassam őket, mert nem tudnának mit mondani, ki vagyok én.

   Ez nagyon rosszul esett, de nem volt más választásom s akkor már mindennapos voltam. Ettől kezdve hárman vártuk a szülést. Én azt kívántam, minél később jöjjön világra, ők pedig szinte naponta kérdezték, mikor lesz meg a kicsi?

   Amikor rám jöttek az első fájások, úgy éreztem, ez a vég... Elvesztem az egyetlen kincsemet, az egyetlent, aki a lelket tartja bennem, aki az enyém.

   Gyorsan megszületett Jánoska, mert ezt a nevet adtam neki az apja után. Szép, barna, egészséges fiú volt. amikor etettem, kicsi szájával mohón szívta a tejet, én behunytam a szemem és boldog voltam. December elején született s úgy egyeztünk meg, hogy újévig még nálam lesz, addig bent maradhatok a kórházban is. Az asszonyt is akkor engedik haza, addigra elintézik az ügyvéddel az örökbefogadást. Naponta egyszer-kétszer odavittem hozzá a fiamat, hogy ismerkedjenek egymással, de sosem akartam végignézni, ahogy dajkálja, szólongatja.

   Aztán kiderült, hogy mégis kiengedik karácsony előtt, s akkor hazaviszik Jánoskát, akit ők már Istvánnak hívtak a férfi után, János a második neve lett. Kértem, hogy Szenteste még velem lehessen. Szereztem egy fenyőágat, feldíszítettem egy szalaggal, gyertyát gyújtottam, behúzódtam a szobába, néztem a jóllakottam szuszogó embergyereket s arra gondoltam, vajon mi lesz belőle? Ezt én nem fogom megtudni, pedig a véremből van, az enyém és mégis más neveli fel. És aztán csak sírtam, míg bírtam erővel...

   Reggel érte jöttek, hoztak szép kis réklit, felsőruhát, fehér pólyát, vastag, puha takarót terítettek rá és fél óra múlva elvitték. Olyan csend lett hirtelen körülöttem, hogy ilyet addig sosem éreztem, és azóta sem...

   Aztán én is kijöttem a kórházból, egy textilgyárban találtam munkát és szállást. Két évvel később megismertem Ferit. Szobafestő volt és rendes embernek tűnt, egy építkezésen dolgozott és hamarosan megkérte a kezem. Közben odahaza a szüleim megbékéltek a sorsommal, így otthon tartottuk az eljegyzést, nemsokára az esküvő is megvolt és kaptunk egy szoba-konyhás lakást Kispesten. Egy évvel később megszületett a lányunk, az anyám után Erzsébetnek kereszteltük. Mintha Jánoska lett volna, az arca, a szeme, a haja, a sírásra görbülő szája. Ferire nemigen hasonlított, de azért, hogy meglegyen a családi boldogság, addig mondtam neki, hogy hasonlít rá, míg elhitte.

   Nem volt könnyű az életünk. A férjem munka mellett hétvégén eljárt családokhoz is festeni, de sajnos sokat ivott, sok pénz ment el borra, sörre. Kellett az én keresetem is, a lányomat sikerült bejuttatni a gyári bölcsődébe, majd óvodába. A fiam gyakran eszembe jutott, sokszor kívánkoztam utána, de megígértem, hogy nem keresem. De tessék mondani, el lehet egy gyereket felejteni?

   Nemsokára két műszakba tettek, aztán háromba kerültem. Hamarosan betanított szövőnő lettem, tűrhető volt a keresetem s ez azokban a nehéz időkben bizony sokat jelentett. A politikától mindig távol voltunk, nem értünk rá azzal foglalkozni, mi történik a világban. A férjemnek néha eljárt a szája, főleg akkor, ha ivott, de szerencsére csak otthon s a négy fal között csak én hallottam.

   Átvészeltük a forradalmat is, de Ferenc akkor már beteg volt, az ital kikezdte a máját. Egyre ingerültebb lett, ha ivott, már kiabált, s amikor 1958 decemberében - úgy emlékszem, mintha ma lenne - a fiam tizedik születésnapján részegen jött haza, s látta rajtam, hogy sírtam, pofon ütött és azt kiabálta: - Mit siratod a zabigyerekedet? Ha annyira kell, keresd meg, de akkor pusztulj innen.

   Akkor majdnem megöltem. A kezemben volt már a kés, de mégsem tettem meg. Élnem kell, nem mehetek börtönbe, van egy lányom, és ő is az enyém. Amikor ez történt, Erzsike a szomszédban játszott, így nem hallhatott semmit.

   Nem untatom, mondja meg, és akkor már itt sem vagyok... Köszönöm, szóval fél év múlva a férjemet kórházba vitték, két hónappal később meghalt. Tisztességgel eltemettem, meg is sirattam, mégis megkönnyebbülést éreztem. A lányom akkor már második osztályba járt, maradtam egy reménnyel, hogy egyszer talán még láthatom a fiamat. Halványan emlékeztem rá, hogy hol laktak, amikor Jánoskát elvitték. Egy nap elmentem abba az utcába, a szemközti kapualjból figyeltem, talán meglátom őt. De nem láttam egyiküket sem, pedig majd egy napig álltam ott. Estefelé bemerészkedtem a házmesterhez, aki elmondta, hogy elköltöztek s azt is megmondta, hogy hova. Az új címet megjegyeztem, de oda már nem mertem elmenni.

   Éltem tovább, mert ez volt rám kimérve. Dolgoztam a gyárban, neveltem a lányomat, szerencsére vele nem volt sok bajom. Jól tanult, a nyolcadik után felvették közgazdasági szakközépiskolába. Esténként, ha beszélgettünk, megkérdezte, nem akarok-e férjhez menni. Azt már nehezebben viseltem, amikor arról beszélt, hogy miért nincs testvére. Nem telnének akkor az esték olyan csendesen és vele megbeszélhetné a fiúügyeit is. Szeret engem, de erről velem nemigen tud beszélni.

   Nem féltettem, bíztam benne, csak arra kértem, ha összekerül egy fiúval, akkor legyen az övé, ha szereti és meggyőződik arról, hogy ő is így érez. Tulajdonképpen így is történt, 17 éves volt akkor, csak aztán egy évvel később, éppen az érettségi előtt szakítottak. Sírt, kiborult, nehezen bírtam vele, ráadásul féltem, mi lesz, ha emiatt nem sikerül a vizsgája. Akkor oda négy év tanulás. Elszántam magam. Megígértem, ha leérettségizik, elmondom neki életem nagy titkát. Csak szedje össze magát. Nem azért dolgoztam látástól-vakulásig, hogy egy szerelmi csalódás miatt minden összedőljön. Olyan kevés örömöm volt az életben, legalább ezt hagyja meg nekem.

   Becsületére legyen mondva, sikeresen leérettségizett. Már nem volt visszaút, különben is nagykorú lett, joga volt megtudnia. Így hát egy este leültünk és... szóval elmondtam mindent. Nem szólt közbe egyszer sem, s amikor befejeztem, szótlanul átöleltük egymást. Sokáig csend volt, aztán csak annyit mondott: - Anyukám, a fiad, a testvérem nagykorú, azt tesz, amit akar. Ígérem, meg fogod őt látni. Mikor, azt ne kérdezd, de előbb-utóbb idehozom.

   Dolgozni kezdett egy vállalatnál, mint könyvelő, megismerkedett Sanyival, és egy év múlva összeházasodtak. A férje egy építőipari cégnél volt művezető, jól keresett, de lakásra egyelőre nem volt kilátásuk. Az anyóshoz költöztek, azonban minden hétvégén nálam voltak. Egyszer hárman jöttek. Ők ketten és egy meglett férfi. Bemutatták, Sanyi nagybátyja volt, éveken át egyedül élt, elvált ember. Igen, ő a Gyula... Nemsokára összeházasodtunk s Gyula hozzám költözött.

   Ha azt mondom, boldog voltam, nem egészen mondok igazat. De azért jó volt már egy kis nyugalom. Gyula rendes ember, egy vasgyárban dolgozott, mint targoncavezető. Hajnalban kelt, kora délután hazaért, segített a házimunkában meg a vásárlásban is. Egy hibája volt, odahaza megitta a napi fél liter borát, de sosem emelte fel a hangját. Kocsmába soha be nem tette a lábát, én pedig már belefáradtam az előző férjemmel az ital elleni hadakozásba.

   Így éltünk csendben, nyugodtan. Egyik nap, estefelé eljött Erzsike. Semmiségekről beszélgettünk, de közben állandóan mosolygott, aztán egy idő után ezt mondta:

- Anyukám, szombaton eljön a fiad. Beszéltem vele, egy ruhagyárban karbantartó műszerész...

   Gyula egyszer sem szólt közbe, de amikor a lányom elment, átölelt s csak annyit mondott: - Látod, az élet elrendezi a dolgokat.

   El tudja képzelni, mit éreztem? Ettől kezdve alig aludtam, tervezgettem, mit főzök, mivel fogadom, de akármihez fogtam, minden kiesett a kezemből. Hiszen semmit sem tudok róla. Magas-e vagy alacsony? Az igaz, János sem volt nagynövésű, látja, én sem. Milyen a hangja, cigarettázik-e, szereti-e a bort, vagy a sört, szeret-e sokat enni vagy keveset?

   Elérkezett a szombat, a szívem egyre jobban összeszorult. Hajnalban felkeltem, kitakarítottam, főztem, Gyulát elküldtem otthonról, mert csak láb alatt volt. Délre mindennel készen lettem, s akkor elkezdtem várni. Úgy vártam, mint annak idején, amikor megszületett. Vártam, hogy bekopogjon, belépjen az ajtón, de féltem is. Hogyan köszön majd, szépen, vagy csak úgy?

   Megjött Gyula, alig szólt, leült a szobába és az újságot bújta. Aztán megérkezett Erzsi és Sanyi, ők sem beszéltek sokat. Lassan öt óra lett, ennyire volt megbeszélve. Még az ablakon sem mertem kinézni, mert ha látom közeledni s megérzem, hogy ő az, elébe szaladok. Türtőztettem magam, most ezt kellett tennem. Ülni és várni.

   Odakint kopogtak. Erzsi kiment, behajtotta a szobaajtót. Meghallottam a hangját. Istenem add, hogy erős maradjak, ez az ő hangja, az ő mondata. Nevettek valamin. Aztán a lányomat hallottam és megint őt. Mit csinálnak, jöjjenek már be, nem bírom tovább, felálltam, ekkor kinyílt az ajtó és ott állt ő, a fiam...

   Így történt... Talán mondhatom, hogy végre együtt volt a család. János, bocsánat István máshol él. Tudom, hogy nem úgy szeret, ha szeret, mint az édesanyját, hiszen a szülei jól nevelték, nekik köszönhet mindent s talán neki is furcsa, hogy az életében megjelent a szülőanyja. Néha eljön meglátogatni, egyszer elhozta a régi örökbefogadási iratot. Csak egy sorra emlékszem belőle. Az apa nevére volt kiállítva s az volt benne, hogy Szabó István atyai hatalmába fogadja őt. Furcsa volt ezt olvasni. Atyai hatalmába...

   Most megint bennem van a félelem. Kértem a főorvos urat, hogy tegyenek meg mindent Gyuláért. Ha őt elveszítem, őt, aki számomra egy kicsit János is, akkor mi marad nekem? A fiam, aki becsülettel meglátogat néha, a lányom, akinek most lehet, hogy félrecsúszik a házassága, nem élnek jól s ez nekem nagy keserűség. De végül is, ők már felnőtt emberek, maholnap negyven évesek lesznek. Nekem pedig már csak a Gyulám marad egyedül igazi, mindennapos társam az életben. S én többet már nem akarok egyedül élni.

   Köszönöm, hogy meghallgatott, megkönnyebbültem egy kicsit. Gondolom, magának is megvan a saját gondja, nem is értem, miért volt ilyen türelmes... Milyen csönd van. Haza kellene menni, hiszen a betegek már alszanak. Megnéznem Gyulát még egyszer. Holnap újra eljövök, és minden nap, amíg ő itt lesz. Mert nekem már csak ez marad...