Kettesben

Lemosom a festéket, mára betöltötte szerepét. Harmincéves érettségi találkozódon légy ápolt, elegáns. Jó frizura, szép smink, választékos ruha és ékszer. Ezt az igazgyöngysort Zolitól kaptam húszéves házassági évfordulónkra, fülbevaló is van hozzá, azt a tizenöt-évesre vette. Mindig erre vágytam, a nagymamának volt ilyen, hogy tetszett már gyerekkoromban is!

Szász Kati rá is kérdezett, persze mondtam, hogy a férjemtől ékszert szoktam kapni az évfordulókra. Láttam a szemében, mennyire irigyel. Nem mintha nekik effélére telne - már legalábbis ahogy elnéztem. Valami markazit bross volt a pulóverére tűzve, szerintem ilyet adnak az Avonnál ajándékba, ha nagyobb tételben vásárol valaki. Tóth Évin rózsakvarc nyaklánc volt, kár, hogy piros blúzhoz vette fel. Ő is odafordult, mikor mondtam, hogy a férjem milyen gáláns, és csak álmélkodott:

- Nahát, vannak még ilyen férfiak? Pláne férjek? Az enyém semmit nem vesz nekem, rendes ember, csak hát szeme sincs hozzá, a többit meg már nem is mondom...

Lopva elnéztem volt osztálytársnőimet: semmi ízlés, semmi stílus, igények, pénz láthatóan sehol. Pedig milyen csinos volt Lázár Zsuzsa a suliban! A legszebb lány volt, hosszú fekete haja a derekáig ért, majd' megőrültek érte a fiúk. Most meg elhízott, a haja rég volt utoljára festve, kérdezte is rögtön:

- Hogyhogy neked egyetlen ősz hajszálad sincs?

- Hetente járok fodrászhoz. Nálunk egy vezető nem jelenhet meg akármilyen külsővel, a cégnél mindenki a legjobb üzletekben vásárol, fodrász, kozmetikus mindennapi téma, nem lehet lemaradni.

Irigyeltek, láttam. Ilyen-olyan munkahelyeken dolgoznak, van, aki önkormányzaton (gondolom, reggeltől estig papucsban), van aki kutatóintézetben, Rácz Vali egy mérnökirodán szerkesztő, egész nap a gép mellett ül, hova is öltözködne? Cili fogorvos egy állami rendelőben, Babi meg gyógyszertári asszisztens, hát ők nyilván egész nap fehér köpenyben vannak, és ha esténként nem élnek nagy társadalmi életet, sok divatos holmira aligha van szükségük. Rossz szabású göncök, rossz anyagból, rosszul összeválogatva. Igaz, Babi megmondta őszintén, hogy nagycsaládban sok minden háttérbe szorul, de milyen büszkén mutatta a négy gyerek fotóit... Wagner Gabi meg egyszerűen úgy volt öltözve, mint egy prosti: térd fölött érő lakkcsizma, feszes nadrág, szűk blúza szinte a hasáig kigombolva, bámulták is a fiúk. Én az irodából mentem, klasszikus angolkosztümben, az anyavállalatnál is mindenki ilyen stílusban öltözik, ez a mérce.

Mennyit meséltem! Ők csak hallomásból ismerik a multi világot, mit is érthet ebből az egészből az, aki külföldön is alig volt az utóbbi tíz évben, már annak is örül, ha Horvátországba eljut nyáron a család. Az ő életük egészen más, a napi gondok láthatóan teljesen maguk alá gyűrnek egy némettanárnőt, otthon a sok házimunka mellett még különórákat ad és a gyerekeit is tanítja. Én megmondtam, minden elismerésem az övé, de azért mégis hatékonyabbnak érzem, hogy pár hónapra kiküldöm a lányaimat egy külföldi tanfolyamra, vagy pláne egyetemre, mondjuk Bécsbe vagy Berlinbe. Hát hol van ennél jobb módszer a nyelvtanulásra? Vagy kimennek bébiszitternek; ha akarnak, mehetnek Londonba vagy az USÁ-ba, mert az angol is fontos. Itthon nem lehet rendesen megtanulni egy idegen nyelvet, és a fiataloknak már mindent magas szinten kell tudniuk, mert óriási a verseny. Ebben aztán teljes egyetértésben vagyunk Zolival: nyelvek minden előtt! Nyelvek, tanulás és utazás, aktív pihenés. A világot látni kell, elvégre azért dolgozunk annyit, hogy élvezzük, amit érte kapunk. Mi tehát sokat járunk síelni, meg a tengerhez, és minden évben van egy hosszabb egzotikus utunk is. Sajnos a lányok már nem jönnek velünk, de tavalyelőtt még kikértük őket a suliból, úgy mentünk télen Balira.

Seress Márti szeme csak úgy csillogott, ahogy hallgatta a sok történetet, ki is csúszott a száján:

- Istenem, milyen szerencsés vagy!

Szerencsés vagyok. Még mindig jól tudok kinézni, ha akarok; ez az én stílusom: kosztüm, selyemblúz. És a gyöngysor... Mintha ezer éve lett volna, amikor Zoli meglepett vele. Átölelt, felkapott, összevissza pörgetett, míg aztán egy pusziból valami olyan szenvedélyes csók lett, hogy Frici kutyánk féltékenyen ugrált körülöttünk. A lányok nem is értették, mi történik, hiszen intim pillanatainkat sose látják. És Zoli nevetve mondta:

- Olyan nagy baj, hogy húsz év után még mindig imádom az anyátokat?

Nézem a gyönyörű ékszert a nyakamban. Hol van ma már mindez? Hol van ma este Zoli? Én éjféltájban értem haza és ő még nincs itthon. És már fel se hív, hogy nem jön...

Óvatosan leteszem a gyöngyöt, mellé a fülbevalót. Még mindig úgy babusgatom álmaim ékszerét, mint akkor éjjel, mikor a párnám alá tettem a bársonyos dobozt, hogy ha reggel felébredek, rögtön megnézhessem. És ha a dekoltázsból hiányzik a nyakék, egyből kiderül: egy negyvennyolc-éves nő bizony már nem az, aki az esküvő idején volt. Talán ez a baja Zolinak. Hogy már nem vagyok húszéves.

Lekerül a finom blúz és a drága csipkemelltartó is. Két gyereket szoptattam, és milyen sokáig. Zoli is kérlelt, és én is úgy láttam jónak, hogy amíg van tejem, csak azt kapják, ez volt a leghelyesebb, most meg... Maholnap ötven leszek.

Nézegetem arcom a tükörben. Ha egy nő rendszeresen jár kozmetikushoz, máris sokat tesz önmagáért. Az alapozótól hibátlannak látszik a bőr, egy kis pirosítótól fiatalos lesz. Szemöldököm szabályos, festett szempilláimtól valóban csillogó lett a tekintetem, ahogy a tévéreklámokban ígérik. Számon a rúzs természetes hatású, mégis mennyit számít.

És ha letörlöm? Ha a számon nincs festék, az egész harmónia felborul. Kinek kellenek ezek a sápadt, keskeny ajkak? Zolinak nem, az már biztos. Ő már tavaly se akart jönni az egzotikus téli útra, csak magyarázkodott, hogy ki kell mennie egy továbbképzésre Amerikába, utazzak nélküle.

Hátratűzöm a hajam, hogy letöröljem a festéket. Ha nincs frizura, az ember egyből úgy néz ki, mint egy fáradt takarítónő. Felkenem a lemosó tejet, fásultan maszatolom arcomon össze-vissza a könnyű krémet, szétkenem a szempillafesték feketéjét, a ceruza kékjét, az alapozó tompa rózsaszínjét. Csak kenem-kenem, összefutnak a színek.

Felborultak a tavaly szilveszteri tervek. Zoli nem jött velem Mauritiusra, ment viszont mással Párizsba, bár ezt csak hetek múlva tudtam meg egy rettenetes veszekedésből. Akkor rohant el Linda az éjszaka közepén, mert nem akarta hallani, amiket az imádott apja fejéhez vágtam. Hat napig nem került elő, és amikor hazajött, koszos és ápolatlan volt, ki tudja, hol aludt és kikkel volt, már én is csak arra emlékszem, hogy az alatt a hat nap alatt a pokol minden bugyrát végigjártam. Mikor végre itthon volt, beszélni se volt hajlandó, tiszta véletlenül tudtam meg később Renitől, hogy több tárgyból nagyon rosszul áll, és annyi igazolatlan órája van, hogy talán érettségire se akarják engedni. Reni védte körömszakadtáig, róla meg kiderült, hogy összeszedett valami durva fertőzést, majd' elsüllyedtem, hogy a nemi beteg gondozóban kötök ki vele. De még rosszabbul is járhatott volna; legalább megtudtam és segíthettem.

A lányokkal szinte teljesen elvadultunk egymástól. Meg persze az apjukkal is. Kiabálás, ordibálás lett az életünk, valóságos megkönnyebbülés volt, amikor Zoli egy-egy éjszakára kimaradt. Már alig látom, ruhát is napközben jön haza váltani, hogy ne találkozzunk. Persze a mocskos bokszer alsóit én mosom, a szennyesével még találkozom. De csak azzal, így még azt se tudtam megbeszélni vele, hogy munkát kell keresnem, mert odabent az adminisztratív vezető posztot összevonják valamivel, és egy olyan fiatal kollegára bízzák, aki Amerikában végzett. Persze mondták, hogy majd nekem is adódik valami más a cégen belül, de ebben nem lehet bízni, hó végén már az autót is le kell adnom. El kell mennem innen, muszáj minden követ megmozgatnom, de Zolira ebben már aligha számíthatok. És hamarosan ötven leszek.

Egy nedves vattával elkezdem lemosni arcomról ezt a szürkés-kékes-rózsaszínű rémálmot. Először csak egy csíkot húzok bele: a homlokomon vízszintesen előtűnik az igazi bőrszínem. Halvány pigment-foltos és messze nem hibátlan, de az enyém. Lassú mozdulatokkal törlöm le a festéket az arcomról, a szemem körül még ott van két folt. Borzalom. Akár az életünk.

Csípni kezd, le kell mosni. Mindent és azonnal. Ahogy gyakran cserélem a nedves vattát, egy fiatal lány arca néz vissza, talán az érettségi idejéről: sápadt, kicsit szeplős, nincs erős kontúr, határozott karakter, a szemekben bizonytalanság, remény és valami rég nem látott őszinteség. Mint mikor egy festményre az évek során újabb és újabb rétegek kerülnek, és ahogy a restaurátor sorra távolítja el a sok felesleget, úgy bukkan elő az eredeti kép. És ettől kezdve - hogyan tovább?