Vaklátás

    Ede egy szűkös, málladozó vakolatú kórterem közepén áll. Puha bőrű arcáról patakokként csorognak könnyei, végig a nedves ruháján, le, egészen a sárga linóleum padlóra, ahol apró, ezüstös fényű tócsákba gyűlnek. Egy gyönyörű nő hever előtte mozdulatlanul, üvegesen csillogó szemekkel, egy enyhén rozsdás vaságyon. Ede kinyújtja karját, hogy a sápadt arcot gyengéden kezei közé szorítsa, hogy fejét, örökre a nő szakadozottan lélegző mellkasára hajtsa, és szeretett testéhez simuljon, azt ölelje, a világ végezetéig. Ám karjai hirtelen egy üvegfalba ütköznek, ami egy sóhajtással sem engedi közelebb a nőhöz. Gyenge, nyolcéves ökleivel kétségbeesetten ütlegelni kezdi a láthatatlan akadályt, ami oly ridegen és közönyösen áll közöttük, mit sem törődve egyetlen, leghőbb vágyával. Egyre reményvesztettebben, egyre hisztérikusabban ostromolja azt a gyűlöletes, kígyó falat, de az meg se moccan. Még tompa puffanása sincsen, amikor teljes testével, minden erejéből nekirohan. Kudarcától, és a helyzet kilátástalanságától felindulva, őrült módjára kiabálni kezd, miközben szüntelenül tovább csapkodja a falat.

- Anya!! ANYA!! Hallasz engem?! Anya, itt vagyok!!

   A nő lassan elfordítja fejét, és tekintete találkozik kisfiáéval. Elmosolyodik. Ede azonnal megfeledkezik mindenről, abbahagyja a fal püfölését, és egyre csak bámul anyja szemébe. Próbálja magába szívni sugárzó pillantását, tengerkék lánggal égő szemét, és gyöngéd, földöntúli mosolyát. Mindenét. Az egész csodálatos lényét, tudván, hogy varázslatos pillanatuk nem tart majd sokáig. A csend egyre nő körülöttük, és lassan, nyugodt, bűvöletes mivoltából hátborzongatóvá és vészjóslóvá válik. Anyja ajkai fáradtan elválnak egymástól, suttog valamit, de Ede nem érti, hogy mit.

   Hirtelen, egy sikoly hasít az őket körülölelő buborékba. Ede rémülettől borzadva, sóbálvánnyá meredve nézi, ahogy anyja teste elkezd felhólyagosodni. Óriási, gennyes dudorok nőnek rajta mindenütt, majd ökölméretűre duzzadva kidurrannak, fröcsögő vérrel terítve be őt. Anyja sikoltozva vergődik iszonyat kínjában, felszakadozott bőre alól helyenként vörös húscafatok és zörgő csontok lógnak ki. Ede horrortól és tehetetlenségtől fuldokolva, maró, szúró, mindent felemésztő fájdalommal a mellkasában nézi a saját vérében szenvedő anyját. Hiába kiált segítségért zokogástól elfúló hangon, hiába veri sajgó, véres öklével szenvtelenül, hiú reményeket kergetve az üvegfalat, az rendületlenül ott húzódik kettejük között. Edének a leghalványabb reménye, a legkisebb esélye sincs megmenteni Édesanyját.

   Ede saját, fájdalmas kiabálására ébredt. Az ágyában feküdt, kétségbeesetten kapkodva levegő után, mert verejtékben úszó, csatakos testére úgy rácsavarodott a lepedő, hogy alig bírt oxigént préselni lezáruló tüdejébe. Szeme előtt már épp kezdett elsötétülni a világ, amikor utolsó csepp erejével sikerült kiszabadítania magát a lepedő fullasztó fogságából. Zihálva felült, majd sós izzadságban fürdő arcát megtörölte reszkető kezeivel.

   Hirtelen, jeges fejszeként hasított emlékezetébe rémálma. A folyamatosan növekvő hólyagok, a kettéváló bőrrétegek, és a szakadatlanul ömlő, egyre csak ömlő vér. Egyszerre, rázni kezdte testét a hideg. Keresztülfutott minden porcikáján, mintha csak áramba nyúlt volna. Reszketve talpra ugrott, majd rémülettől és csillapíthatatlan fájdalomtól elvakulva, hangosan sikoltozva kirohant a szobájából. Parányi talpai hangosan döngtek, ahogy habozás nélkül átszaladt a sötét folyosón, egyenesen a fehér, fakeretes ajtóhoz. Odaérve, gondolkozás nélkül rátette kezét a hűvös fémkilincsre, majd kapkodva lenyomta. Ám az ajtó nem engedett. Zárva volt. Frusztráltan rángatni és lökdösni kezdte, miközben újból eleredtek könnyei, és zuhogó esőként hullottak a földre.

- Engedj be! Engedj be te zár! - kiabálta vigasztalhatatlan felindultságában.

   Végül az idős, korhadt faajtó megadta magát, beszakadt, és Ede egyensúlyát veszítve, repülő deszkák között, tehetetlen kődarabként zuhant a szoba közepére. A deszkák felkaristolták bőrét, mire enyhén szivárogni kezdett a vére, de mindezt meg sem érezte, annyira elvonta figyelmét a torkába tolakodó gombóc. Megszeppenve, ijedten nézett körbe maga körül a szobában. A falak mentén roskadásig pakolt könyvespolcok sorakoztak, a szoba sarkában egy zöld, virágos pléddel leterített ágy állt, amire egy bekeretezett fényképekkel teli íróasztal nézett. Minden ugyanúgy volt, ahogy emlékezett rá. Egy kivételével.

   Habár a szoba teli volt bútorokkal és különböző személyes holmikkal, mégis üresnek érződött, mintha egy óceánból elszivattyúzták volna az összes vizet, hogy csak egy tátongó gödör maradjon a helyén. Fájdalmasan hiányzott belőle valami. Egy jelenlét. Egy lélek. Egy mosolygó arc, puha, simogató kezek, meleg, ölelésre tárt karok. Anya.

- Hát te? Mit csinálsz itt éjnek idején, Ede?

   Ede megrezzenve, ijedten nézett föl, mintha rajtakapták volna valamin. Nagyapa állt az ajtóban, szürke szemei kifejezéstelenül meredtek a távolba, miközben kezével a betört ajtót tapogatta.

- Ezzel meg mi történt? - kérdezte, de mire kimondta, már sejtette is magában a választ. Legyintett. - Ehh, majd megjavítjuk holnap.

   Bement a szobába, magabiztos léptekkel, úgy, mint aki olyan sokat járt már egy helyen, hogy bekötött szemmel is tudja az utat, majd halk nyögést hallatva leült az ágy szélére.

- Miért jöttél ide? - kérdezte, habár sokkal jobb kérdés lett volna, hogy miért nem jött ő ide korábban, és miért zárta kulcsra azt az ajtót.

   Ede körbenézett a szívszaggató emlékeket idéző szobában, majd Nagyapára pillantott az ágyon, és hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt. Tüdeje tele volt, nem fért már bele semmi. Egyszerre csak újra elöntötte a kétségbeesett zokogás, és bármennyire is erősnek akart mutatkozni Nagyapa előtt, bármennyire is vissza szerette volna fojtani sírását, nem talált rá okot, hogy abbahagyja.

- Ugyan Ede, Ede... - próbálta csitítgatni kis unokáját Nagyapa. - Na gyere szépen... - mondta miközben finoman kitapogatta összegubózódott alakját, majd az ölébe emelte, és lassan körkörösen simogatni kezdte a hátát.

- Nincsen semmi baj... itt vagyok...- suttogta időnként.

   Ede Nagyapa öreg, megviselt vállára hajtotta fejét, majd hagyta, hogy gyengéd cirógatásának ritmusos nesze, és meleg testének közelsége lassan, apránként, a percek folyamatos múlásával, megnyugtassa, míg abba nem hagyta a sírást. Egy ideig azután szótlanul ültek a rájuk ereszkedett csendben, majd végül Ede szólalt meg.

- Neked nem hiányzik borzasztóan? - kérdezte lebiggyesztett, remegő ajkakkal.

- Édesanyád? Dehogynem. - felelte Nagyapa sóhajtva. - Minden nap. Mindennél jobban.

   Ede lesújtva roskadt össze Nagyapa ölében. Nem tudta, hogyan viselje el fájdalmát, anyja utáni szakadatlan sóvárgását. Minden percben, minden másodpercben gyilkos ürességet érzett magában.

   Időnként szeme előtt felvillant Anya képe, ahogy utolsó napjaiban, rémisztően soványan és sápadtan, tudattalanul feküdt a kórházban. Nem tudtak elbúcsúzni. Ede soha nem kapott rá esélyt, hogy Anya csillogó, tengerkék szemébe nézzen, és kézfejét lázasan szorongatva elmondja neki, hogy szereti. Hogy szereti, és, hogy ő a legjobb anya, aki valaha is létezhetett a világon!

   Nagyapa ilyenkor mindig arra biztatta, hogy próbáljon azokra az időkre gondolni, amikor Anya még jól érezte magát, fogócskázott vele a közeli játszótéren, csokoládétortát sütött a születésnapjára, vagy éppen az ágya végében ülve, dallamos, altató hangon esti mesét olvasott neki. Ám az anyja halálakor szívébe szúródó tőr, csak még mélyebbre hatolt ekkor, és még nagyobb sebet vájt.

- Megint rémálmod volt? - kérdezte aggódva Nagyapa.

   Ede némán bólintott.

- Tudnod kell, hogy Anya békésen halt meg. Elaludt, és nem ébredt fel. Nem voltak se hólyagok, se vér... se semmi... - mondta Nagyapa érdes hangon, majd letörölt ráncos arcáról egy szeme sarkából kigördülő könnycseppet.

   Ede megint csak bólintott, bánattól fojtogatva. Egy ideig hallgattak, csak Nagyapa kezének súrlódása suttogott a szobában, ahogy unokáját nyugtatgatva simogatta. A szomorúsággal, vegyes fájdalommal töltött csendet újból Ede törte meg.

- Hol van most? -kérdezte, erőnek erejével visszanyelve a torkát szorongató sírást.

   Nagyapa tépelődve sóhajtott. Ede nem is kérdezhetett volna ennél egyszerűbbet, vagy egyben bonyolultabbat.

- Itt van. Itt van a közelben. - válaszolta végül kitérően.

   Ede értetlenül meredt rá.

- Miért mondod ezt?

   Nagyapa sóhajtott. Sokat őrlődött mostanában ezen, nem tudva mi lenne helyes. A legjobbat szerette volna Ede számára, de ez nem volt olyan egyszerű. El szeretett volna neki mondani valamit, de tudta, hogy ha ezt egyszer megteszi, minden más lesz majd, minden megváltozik. És onnan már nem vezet visszaút. Sokáig halogatta tehát a dolgot, mindig a megfelelő alkalom után kutatva, de egy idő után rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen csak saját félelmeit próbálta egy lépéssel távolabbi horizontra terelni. Ahogy az őt körülvevő feketeségben Ede puha, izzadságtól nedves bőrét simogatta, hirtelen elhatározásra szánta el magát.

- Ede, tudsz titkot tartani?- kérdezte kimeredt szemeivel unokája felé fordulva, suttogva.

- Persze, Nagyapa. - válaszolta Ede, miközben testében lassan végighaladt egy vékony kíváncsiságszál.

- Helyes. Rendben van. Mert amit most fogsz hallani, ezt nem mondhatod el majd senkinek.

   Ede fokozottan gyülekvő izgalommal bólintott.

- Emlékszel még, amikor elmeséltem, hogy vakultam meg? Belecsapódtak az ágak a szemembe és puff. Sötétség. -    Ede emlékezett. Emlékezett Nagyapa szomorú könnyeire is, mikor utána azt mondta, hogy a legjobban az bántja, hogy nem fogja látni Edét felnőni. Soha nem fogja látni azt a daliás férfiút, aki az ő kis unokájából cseperedik majd.

- Hát van még valami, amit akkor nem mondtam el. - folytatta Nagyapa, miközben Ede feszülten figyelt. Egyszerre csak, Nagyapa lakatot érzett a száján. Még meggondolhatja magát. Még Ede nem tud semmiről. Aztán a tonnányit nyomó szavak, hirtelen könnyű labdákká váltak, és megállíthatatlanul kigurultak a szájából.

- Néha, mióta nem látok rendesen... látom a halottakat.

   Ede tágra nyílt szemmel meredt rá. Torka kiszáradt, gyomra remegni kezdett, és csak egyre tudott gondolni:

- És Anya?

   Nagyapa remegő kézzel előre mutatott, ki az ablakon. Ede lázasan követte az irányt, de nem látott semmi szokatlant az ablakon túl, semmit, ami utalhatott volna Anya esetleges jelenlétére.

- Ott van. - mosolygott fájdalmasan Nagyapa. Ede bizonytalanul nézett rá. Nagyapa látja a halottakat? Nagyapa látja Anyát? Az egész túl ijesztő volt, túl felfoghatatlan és túl csodálatosan jó.

- A kedvenc ruhája van rajta, az a hosszú, fehér, amiben eltemettük. Gyönyörű. - rázta meg sóhajtva a fejét Nagyapa. - És ott van a kezében egy, abból a sárga tulipáncsokorból, amit szedtél neki az erdőben, és mellé helyezted a sírba.

Edének elakadt a lélegzete.

- Valóban? - kérdezte, reszketve az ezerféle összegubancolódott érzelemtől, ami most a mellkasába tódult.

- Valóban. - felelte Nagyapa gyengéden, egy csepp félelemmel a szívében, hogy Ede nem tudja majd a hallottakat feldolgozni. Majd hirtelen, sürgetve így szólt.

- Integess Ede! Integess! Anya integet neked!

   Ede félve, bizonytalanul, az ablak felé pillantott. Kinézett rajta, és elképzelte, hogy Anya ott lebeg, a széltől lágyan susogó, frissen zöldellő falombok előtt. A verőfényes nap rásüt szellőtől kipirult arcára, hosszú szőke haja puhán omlik vállaira, szeme tengerkéken csillog a fényárban, és ajkai arra a jól ismert, és annyira hiányzó, boldog mosolyra húzódnak. Egyszerre Edét egy meleg áramlat öntötte el, és ő is, vidáman, mellkasában hevesen kapálódzó, sőt, egyenesen már vágtázó szívvel integetett vissza Anyának.

   Másnap Ede szokatlanul kipihenten ébredt, és egy furcsa, elidegenült érzés járta át testét. Nyugalom. Behunyta szemét, és egy kis ideig csak hallgatta az ablakán beszűrődő zajokat. A faágakon ülő madarak dallamos csivitelését, a szomszéd kutyájának vidám csaholását, és egy pár, arra sétáló kisgyerek gurgulázó nevetését. És ekkor olyasvalami történt, amire már hosszú hónapok óta aligha került sor. Ede szája mosolyra görbült. Habár halovány volt, akár egy megfakult képeslap, és arcizmainak idegen, mégis szívből jött. Ahogy ott feküdt, pillanatnyi békességben, rájött, hogy aznap éjjel nem volt rémálma.

   Még mindig csodával, vegyes rémülettel töltötte el Nagyapa beismerése. Ijesztő volt belegondolni, hogy igaz lehet az összes kísértethistória, hogy a halottak valóban ott vannak körülöttük, és nekik (Nagyapa kivételével persze) fogalmuk sincs az egészről. Másfelől viszont, soha nem érezte még magát boldogabbnak, teljesebbnek vagy könnyebbnek, mint tegnap. Miután visszaintegetett Anyának, Nagyapa mesélni kezdett neki róla, és míg mesélt Anya földön túli, élet utáni életéről, ő egyre csak bámult kifelé az ablakon, a természetbe, mígnem szinte már ő is látni kezdte Anyát.

   Utána azt mondta Nagyapa, hogy Anya vigyáz rá. Hogy mindig a közelében van, és figyeli őt. És még ha Ede nem is látja, tudnia kell, éreznie kell, hogy Anya ott van. Ott van vele, és ott is lesz mindig. És Ede elkezdte érezni. Egyszerűen csak megérezte, hogy Anya abban a pillanatban ott van, ott kellett, hogy legyen. És jelenléte teljesen más színbe vonta életét. Olyan volt, mintha egy kopár, silány díszítésű, magányos karácsonyfán hirtelen felkapcsolták volna az égőket. A vér elkezdett alvadni a szívébe vájódott sebben, a tengernyi ürességet a lelkében megtöltötte a gondolat, hogy még sincsen egyedül, és szomorúságát és fájdalmas bánatát elhessegette a tudat, hogy habár Anya máshol van, egy másik világban, mégis jól van. Nem szenved többé, nem fáj már semmije, meggyógyult. És ez, a világ minden kincsénél is többet ért neki.

   Ede jólesően nyújtózkodott egyet, majd komótosan felült az ágyában. Egy közeli templomban épp megszólaltak a harangok, amikor hirtelen megakadt a szeme valamin. Az ágya végében egy szál sárga tulipán hevert. Pont olyan, amilyet Anyának szedett az erdőben, a temetésére, és amilyet Nagyapa a kezében látott tegnap. Szíve kihagyott egy ütést. A sárga tulipánra bámult, kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Lélegzet visszafojtva méregette az ágy végében fekvő virágot. Lehetséges lenne? Lehetséges lenne, hogy Anya hagyta ott? A gondolattól hirtelen verdeső pillangók hada lepte el gyomrát, és a kezdeti sokkból felocsúdva, kiugrott az ágyából, felkapta a sárga tulipánt, és magához szorította. Ölelgette, csókolgatta, miközben egyre csak azt suttogta:

- Anya... Ó drága Anya!

   Majd virággal a kezében, - óvatosan tartva, nehogy megtörjön - egyenesen Nagyapa szobájához rohant, már útközben hangosan kiabálva.

- Nagyapa! Nagyapa! Gyere gyorsan!!

   Nagyapa a szobájában ült egy bőrfotelben, és rádiót hallgatott. Értetlenkedve fordította fejét Ede irányába, amikor ő hevesen, izgalomtól fűtve a szobájába toppant.

- Mi az Ede? Mi történt? - kérdezte magasba ívelő szemöldökökkel.

- Gyere, gyere gyorsan a szobámba, légy szíves! - sürgette Ede kifulladva.

   Nagyapa pihegve feltápászkodott kényelmes ülőkéjéből, és hagyta, hogy Ede keresztülvezesse a folyosón, egyenesen a szobájába. Végül, amikor megérkeztek, hangosan dörömbölő szívvel a torkában, Nagyapa kezébe helyezte a tulipánt, megvárta, míg kitapogatja, majd visszafojtott lélegzettel csak annyit mondott:

- Sárga. Itt van? Itt van, Nagyapa?

   Nagyapa szája sarkában mosoly bujkált. Semmibe révedő szemeivel végig pásztázta a szobát, majd finoman bólintott egyet, és párat előre lépve kitárta az erkélyajtót. Ede izgatottan visszavette Nagyapa kezéből a sárga tulipánt, izzadt tenyerével mellkasához szorította, majd kirohant, sőt, szinte kivágtázott az erkélyre. Ott megállt, és kissé megszeppenve, zavarodottan forgolódott, nem tudva merrefele nézzen pontosan, hol is lehet Anya. Nagyapa csendesen mögé lépett, vállára helyezte kezét, és gyengéden elfordította balra, úgy, hogy Ede tekintete egy vén rózsabokorra essen. A tulipánt szorongatva Ede mély lélegzetet vett.

- Anya! Habár nem látlak, tudom, hogy itt vagy. Nagyapa elmondta, hogy lát téged. Remélem jól vagy, és boldog vagy! - Ede lepillantott a tulipánra, majd vissza a rózsabokor irányába. - Jaj Anya annyira hiányzol! Nagyon nagyon! Olyan jó volt veled! Ne haragudj, ha néha rosszul viselkedtem, vagy undok voltam... és köszönök neked mindent! Te voltál a legeslegjobb anya! - Ede arcán, ezüstös gyöngypárként gördült le két könnycsepp. Sebtében letörölte őket, majd Anyára nézett, aki minden bizonnyal ott lebegett előtte, és hallgatta, amit mondott neki. - Szeretlek Anya, szeretlek! - kiáltotta felindultan. Egyszerre érezte magát egyben a legnyomorultabb sorsú fiúnak, mert el kellett, hogy veszítse Anyát, és a legszerencsésebbnek a földön, mert visszakapta őt.

   Hirtelen gyenge forgószél támadt körülöttük, és a rózsabokor lágy, fehéres rózsaszínű szirmai Edére és Nagyapára hullottak. Nagyapa csak titokzatosan mosolygott ráncos mosolyával, míg Ede karjait széttárva állt, nevetett és sírt egyszerre, miközben megbabonázva egyre csak azt kiabálta a levegőbe:

- Szeretlek Anya, szeretlek!

   Néhány héttel később, Nagyapa lehajtott fejjel, erőtlenül, lesújtva ült egyetlen lánya régi szobájában. Rendkívül hasogatta, gyötörte és aggasztotta a gondolat, hogy mi lesz Edével. Vajon fel fogja-e tudni dolgozni valaha is anyja korai és tragikus halálát? Habár mióta mondta neki, azon a nyári estén, hogy látja Helénát, Ede határozottan javulni kezdett. Nem voltak éjszakánként rémálmai, napközben is többet mosolygott, sőt néha még édes nevetés is elhagyta torkát. Az étvágya is javult, s mi több, újra barátkozni kezdett az iskolában. Mégis, napról napra, egyre jobban, egyre égetőbben szúrta és mardosta a lelkiismeret-furdalás hazugsága miatt. Hiába győzködte magát, hogy helyesen tette, amit tett, és Edének csak jobb így, hiszen láthatólag újra kezdett visszatérni régi, egészséges énjéhez, minden egyes alkalommal, mikor kis unokájának hazudnia kellett, könyörtelen, kínzó fájdalom öntötte el. Bűntudat. De nem volt mit tennie, egyszer már elindult, nem lehetett visszafordulni, végig kellett mennie a göcsörtös úton. Edének pedig soha nem volt szabad rájönnie az igazságra, mert akkor végképp összetörne. Menthetetlenül és végzetesen.

   Hirtelen, nyikorogva feltárult az időközben kicserélt ajtó, és Nagyapa hallotta Ede topogó lépteinek zaját, amint apró talpait óvatosan szedve besétált a szobába, majd Nagyapához érve, egyik kezével átkarolta vállát, és puhán az ölébe ült.

- Itt van Anya, Nagyapa? - kérdezte félhangosan. - Nem látom...

   Nagyapa épp válaszra nyitotta volna száját, amikor Ede újból megszólalt.

- Csupa fekete, meg szürkeség minden... azt nem mondtad, hogy ennyire fáj, de én látni akartam... látni akartam Anyát mindennél jobban... mint te...

   Ede szavainak hallatára Nagyapa ereiben megfagyott a vér. Iszonytató, hasogató, fojtogató rémület járta át testét, olyan erős, zsibbasztó, nyilalló, bénító pánik, amihez foghatót még soha életében nem érzett. Egyre csak Ede hangja visszhangzott a fejében, eltorzulva, fülsüketítő halálhörgés, kétségbeesett sikoltozás és gyötrődő vijjogás közepette. "Itt van Anya, Nagyapa? Nem látom. Csupa fekete, meg szürkeség minden. Azt nem mondtad, hogy ennyire fáj, de én látni akartam. Látni akartam Anyát, mindennél jobban. Mint te."

   Lassan, nagyon lassan reszkető kezét Ede arcához emelte, és ujjait a szeméhez érintette. De nem volt ott semmi. Csak egy tátongó üresség, egy üvöltöző gödör. Ede kifolyt szemének a helye.

   "Itt van Anya, Nagyapa? Nem látom. Csupa fekete, meg szürkeség minden. Azt nem mondtad, hogy ennyire fáj, de én látni akartam. Látni akartam Anyát, mindennél jobban. Mint te."