Várakozó évek
Teri egészséges, jó munkabíró képességgel rendelkező, csinos, szorgalmas és nem utolsó sorban "józan parasztésszel" megáldott hölgy volt.
Első házasságából született fiú gyermeke hasonlóan jó adottságokkal rendelkezett. Nem is lett volna semmi probléma, ha az apa nem egy szoknyavadász, aki rövid idő után más nőbe lett szerelmes és elhagyta a családját.
Teri mellett ott állt özvegy édesanyja, akire rábízhatta Jocikát, míg ő dolgozott. A munkahelyén megbecsülték jó észjárásáért, szorgalmáért és pontosságáért, határozottságáért, rátermettségéért.
A munkából hazaérve ellátta a háztartást, foglalkozott kisfiával és jutott idő az állatokra és a kert művelésére is. Égett a keze alatt a munka, amit már gyermek korában megszokott, hiszen szülei földművelésből, gazdálkodásból éltek. Akkoriban a gyerekek is kivették a részüket a munkából. Szülei nem terhelték túl, egyszerűen annyit bíztak rá, amennyi a korának és testi adottságainak megfelelt. Teri szeretett dolgozni, jó szívvel segített szüleinek, akik mindent megadtak a lányuknak. Tanulhatott, így irodai munkát kapott, ahol két ember feladatát is ellátta minden megerőltetés nélkül. Igaz, akkoriban a teljes foglalkoztatás volt a lényeg és olyan emberek is dolgoztak irodában, akiknek a munkájuk vajmi keveset ért, de Teri nem ezek közé tartozott.
Mivel nem csak talpraesett és szorgalmas volt, hanem szemrevaló is, sokan próbálkoztak az udvarlással. Egy falujabeli, ugyancsak korábban a mezőgazdaságban dolgozó férfi nyerte el a kezét. A különböző örökségekből - mindkét részről - valamint a megtakarított pénzükből hamar felépült a saját házuk. Mindkettőnek volt egy kis földje is, amelyen együtt gazdálkodtak és a házhoz tartozó nagy kertben elfértek a disznók, tyúkok, libák is.
Teri második férje Márton, ugyanolyan dolgos és szorgalmas ember volt, mint ő, ellentétben az első férjével, aki a gyári munkán kívül semmi mást nem csinált, minden Terire és édesanyjára maradt.
Márton szerette Józsikát, Teri fiát, de a "vér nem válik vízzé" alapon, mégiscsak saját gyermekre vágyott. Teri sem egy gyerekkel képzelte el az életét, így ebben sem volt nézeteltérés közöttük.
Teri megszülte közös kisfiúk, aki az édesapja nevét kapta. Marcika szépen fejlődött, okos, értelmes, mozgékony kisfiú volt, akinek a szülein és a nagymamán kívül - mert az ő születését Teri édesapja nem élte meg - még Teri első házasságából született fia is örült. Sajnos férje szülei nem nézték jó szemmel, hogy nőtlen gyermekük elvált asszonyt vett el, fiúkkal megszakították a kapcsolatot és az unokára sem voltak kíváncsiak.
Márton bízott abban, hogy szülei előbb-utóbb megenyhülnek, látva, hogy boldogulnak és szépen élnek egymással.
Három éves korában beadták a kis Marcit óvódába és Teri visszament a munkahelyére, ami helyben volt, így némi séta oda-vissza kivételével a munkaideje 8 órát tett ki. Annak letöltése után szaladt a kicsi gyermekért az óvodába, míg nagyobb fia a tanítás után egyenesen az anyai nagymamához ment, aki sütött-főzött és boldogan várta haza a családot.
Egyik nap, mikor érte ment az oviba az óvónő azzal fogadta, hogy kicsit felsérült Marcika térde, mert elesett. Semmi baj, "katonadolog", nincs olyan gyerek, aki néha ne esne el, tette hozzá.
Néhány nap múlva azonban otthon is elesett és az óvodában is gyakoribbá váltak az indokolatlan bukdácsolások.
Teri orvoshoz fordult vele. Élénk a kicsi, mint általában a fiúk, majd megtanul vigyázni magára, de aggódjon anyuka, volt a válasz!
Mivel Terinek már volt egy gyermeke és más gyermekkel is volt kapcsolata, hiszen minden szomszédban volt 3-4, akik hol náluk, hol a szüleiknél játszottak az övéivel, nem nyugodott meg teljesen. Nem természetes, hogy sima úton elesik, ráadásul egyre gyakrabban.
Mindkettőjüknek volt németországi rokona, így kimentek a gyerekkel és privát vizsgáltatták meg őt. Nehéz volt megemészteni, amit hallottak, a gyermeknek izomsorvadása van, ami genetikai betegség.
Fűhöz-fához szaladtak. Valaki vállalta a műtétet, természetesen borsos áron, de nem számított, eladták a földeket és megműttették a gyermeket.
Sajnos a műtét nem hozott eredményt, a gyerek állapota egyre romlott. Már itthon genetikushoz fordultak, hogy kiderüljön, melyiküktől örökölte a gyerek a hibás gént.
A genetikus nem talált hibát. Elmondta, hogy a méhen belüli fejlődés során is kialakulhat, bár gyakoribb az öröklés. Öröklés esetén leggyakrabban a fiú gyermeket érinti. A gyereknek - mivel 3 éves korától kezdődtek a tünetei - nincs sok esélye az iskoláskor megélésére.
A házaspár nem volt az a mimóza lelkületű, de közös gyermekük várható rövid élete villámként csapott le rájuk. Egymás nyakába borulva zokogtak.
Aztán leültek a váróteremben egy padra és megbeszélték egymással, hogy az anyagiakon kívül is mindent megadnak a gyermeknek, hogy az az idő, amire kapták, a lehetőség szerint szeretetben, békességben teljen.
Teri elmondta az édesanyjának mik a kicsi életkilátásai. Édesanyja, Marika néni nem sírt, legalább is a lánya előtt nem. Hozzászokott ő a háborúban a fájdalom és a veszteség sokféle formájához. Természetesen látszott rajta, hogy belül zokog a lelke, hiszen Teréz ismerte őt, de neki mégis az volt a fontos, hogy a lányát ne ijessze meg még jobban, ezért csak annyit mondott, hogy rám mindig számíthattok.
Két év telt el, mikor Márton azt mondta: nézd, látszik már Marcikán, hogy minden igyekezetünk egyszer véges lesz, és valóban elhagy bennünket. Terikém, szeretnék utódot, vállalnál még gyermeket tőlem?
Teri igent mondott. A harmadik hónapban volt, mikor férje égési sérülést szenvedett. Élt, mikor kórházba vitték, de mivel a teste több mint 60 %-a megégett, ő maga is tudta, hogy vége. Teri, megtennéd az utolsó kívánságom? Természetesen, de ne add fel! Teri tudom, érzem, hogy nem élem túl ezt a balesetet, kérlek, hogy ne vetessed el a gyerekünk! Megteszed? Igen, megteszem.
Márton 3 nap után belehalt a sérüléseibe. Teri úgy hordta ki a gyermeket, hogy tudta, a férje nem fog rózsát hozni, nem lesz büszke rá, nem fogják együtt felnevelni, de miatta, érte, az emlékéért vállalni fogja bármi áron is a kicsit.
Kislányka született. Szép volt, egészséges és apja kérésére a Hanna nevet kapta. A bánat mellett - hiszen a kis Márton egyre gyengébb volt - beköltözött az öröm is házba. Teri édesanyja a veje halála után a lányához költözött, hogy még nagyobb támasza tudjon lenni.
A boldogság három évig tartott. Pontosan úgy zajlott le minden, mint Mártonkánál annak idején, annyi különbséggel, hogy már nem műtették meg feleslegesen külföldön a kis Hannát.
Természetesen most is azt mondták az asszonynak, hogy beképzeli a gyereknek a betegséget, mivel a fiú beteg volt. Azt gondolja, hogy az elesés egyenlő az izomsorvadással, de az asszonyt nem tudták sem megnyugtatni, sem megvigasztalni.
Végül, mégiscsak megállapították, - bár az esélye szinte egyenlő volt a nullával - hogy a kislány is izomsorvadásban szenved, ami gyógyíthatatlan.
Mártonkát már etetni, itatni, tisztába kellett tenni. Rövidesen az ő sorsára jutott a kis Hanna is.
Mártonka 15 éves korában halt meg, ahogy Hanna is.
Néhány évre rá Teri elvesztette az édesanyját.
Akik ismertük őket és a sorsokat, nem is értettük, hogy lehetett mindezt épp ésszel megélni, túlélni.
A boldogság hosszú várakozó évek után köszöntött az asszonyra. Megismerkedett egy özvegy emberrel, aki feleségül vette. Az elsőszülött fia egészséges unokákkal ajándékozta meg. Harmadik férje szereti, tiszteli, becsüli az asszonyt, aki mindvégig kitartott beteg gyermekei mellett, majd szíve minden melegével és szeretetével ápolta édesanyját, aki egész életében mellette volt, akire minden nehézségben számíthatott. Édesanyja ezeket a pozitív változásokat már nem élhette meg, ez fáj nagyon Terinek, aki hisz abban, hogy a túlvilágról látja őket és örül annak, hogy a sorsuk nyugvó pontra jutott.
Harmadik férjének az első házasságából volt egy kislánya, aki már ugyancsak kamaszkorban volt, mikor Terit az édesapja feleségül vette. A kamaszlány olyan szeretettel fogadta Terit, mint ha a nagynénje lett volna. A kislány - Beáta - szintén felnőtt azóta, férjhez ment és gyermeket szült, akinek Teri a nagymamája. Nem tesznek különbséget az unokák között, mindegyiket sajátjuknak tekintik.
Terikére és özvegy férjére - akinek szintén nehéz volt szembesülnie szeretett felesége, gyermeke édesanyja halálával - rátalált a boldogság. Ez már nem az a fiatalos hév és perzselő szerelem, hanem a lecsendesedett, békés, szeretetteljes összetartozás melegsége, melyet mindketten megbecsülnek és értékelnek.