Végtelen történet

Ide figyelj Zsuzsikám, én komolyan csak azt látom, hogy nagyon nehéz az emberekkel! Mert senki se tökéletes, én igazán tele vagyok önkritikával, biztos rólam is mondanak ezt-azt, pedig én nagyon vigyázok, hogy ne adjak rá okot, nekem még haragosom sincs. Nem, tényleg nincs. Csak nem könnyű ám így, hogy az emberek olyan összeférhetetlenek! Hát igen, összeférhetetlen a magyar, ez mindennek az oka, meg az, hogy már mindenki azt hiszi, hogy mindent lehet. Mert én legalább megmondtam a szerkesztőnek, hogy Márti nem küldte el azt az e-mailt. Na de tudniuk kell, ki hibázott! Azért az nem megy, hogy mindenki csak eltusolja és nincs felelős! Ő persze mérges; de ez nevetséges, el kellett volna küldeni időben, és akkor most nem lenne gond az újsággal. Persze a terjesztők is hibázhatnak, szoktak is, de mennyit! Szerintem tényleg senki se tökéletes, csak éppenséggel mindenki annak állítja be magát! Ami azt illeti, velem is előfordul, hogy azt mondom, elintéztem valamit, de csak elkezdtem, és nem fejeztem be, nyilván nem jött össze, nem? Amennyi dolgom nekem van, az is csoda, hogy ennyit bírok. Mert ott van például a Józsi. Ő is minden este azt mondja, hogy bent kellett maradnia, közben meg én tudom, hogy időben eljött, csak nem haza. Mert rátelefonáltam és igen, követtem is. Tehát tudom! És amikor sarokba szorítottam és megkérdezem, miért nem jött haza egyből, azt mondja, nem akar zavarni a tévénézésben, inkább kicsit kártyázik a haverokkal. Na persze... És vajon ki az érzéketlen? Talán én, amikor nem megyek el minden nap Mamikához, mert már unom hallgatni a nyavalygását? Talán inkább Józsi, nem? Mégis csak az ő anyja, neki kéne vele foglalkoznia. Mert én mindent megteszek, meg segítek, én igazán tele vagyok empátiával, de hát mit tehetek én arról, hogy ő nem tudja magát ellátni? Lehetne mellé felfogadni egy gondozónőt, ha Józsi többet keresne. Bár én kötve hiszem, hogy egy tányér főzeléket ne tudna megmelegíteni valaki, akármilyen öreg és elesett. Szóval minden nap én se tudok odamenni, és különben is van egy lánya, miért nem istápolja az? Amikor meg megyek, mindig elkezdi, hogy miért nem hívjuk fel naponta. Hát kinek van erre ideje ebben a rohanó világban? Meg különben is csak azt hallgatnám napestig, mit volt a tévében, azt meg magamtól is tudom. Na meg hogy itt fáj, ott fáj... Megmondtuk világosan, ha valami baj van, bármikor hívhat minket. És hát persze mi is keressük, csak nem naponta. Ő ezért panaszkodik, Robika meg azért, hogy minden nap hívjuk. Vagyis persze csak én hívom, az apja nem is törődik vele. Ugyan mivel is törődik ő? Múltkor megvártam, hogy együtt vacsorázzunk. Erre mit csinál? Oldalt kifordul az asztaltól, úgy nézi a tévét evés közben, utána meg a telefonját piszkálja. Ez volt múltkor is a bátyáméknál: a telefonját nyomkodta! Így aztán csak természetes, hogy esténként felhívom Robikát, hogy hogy vannak, legalább én is tudok valakivel beszélgetni. Csak az a kis mísz barátnője ne lenne, az mindig olyan, mint akinek nem jutott dinnyeföld. Én igazán nem szoktam róla rosszat mondani, mert én mindig elfogadtam, akárkit szeret a fiam - hát olyan, amilyen. Meg különben is övé a lakás, bár azt nem tudom, miért kellett azonnal összeköltözni. Ez a lány valósággal behálózta a fiamat, azóta ő is alig van nálunk, együtt meg végképp nem jönnek. Tavaly karácsonykor is össze-vissza hadováltak, hogy a lány anyjához mennek fagyújtásra, aztán hozzánk nem is jöttek, csak másnap. És mikor Józsinak mondom ezt, mit válaszol? Hogy hagyjam békén őket, örüljek, hogy jól megvannak. Robi persze azt hiszi, hogy szereti. De a vak is látja, hogy csak jól átveri az én naiv gyerekemet, mert az olyan jó lélek! Csak aztán rá ne fizessen! Mert szerintem nem éppen ártatlan virágszál ez, mindent bevet, hogy az én drága fiacskámat megfogja! Robi már mondogatja is, hogy tervezik az esküvőt! Na még csak az kéne... Hova az a nagy sietség? Csak ki ne jelentse, hogy már terhes is! Aztán meg nekem szüli a gyereket. Szóval én azt gondolom, hogy én nagyon is segítőkész ember vagyok, de azért álljon meg a menet! Szerintem mindenki tegye a maga dolgát. A szomszéd öregasszony is azt mondja a múlt héten: "jaj, Évike, ha mész a posta felé, nem adnád fel ezt a csekket?" Vannak neki gyerekei, hát miért nem azokat kéri meg? Persze rögtön mondtam, hogy nagyon szívesen feladom, úgyis arra megyek, na de köztünk szólva: nehogy már ebből rendszert csináljunk! Úgy látszik, egyesek mindent másoktól várnak. És amikor beadtam a visszajárót, hát azt a bűzt, ami ott van! Szerintem nem takarítanak, csak aztán át ne jöjjön valami ronda bogár. Szerencsére engem megtanított anyám a rendre és tisztaságra; mi nem voltunk gazdagok, de már a nagyanyám megmondta: a tisztaság a szegény lányok egyetlen hozománya. Vagy a tisztesség? Hát végül is mindegy... Hogy aztán a Robika kis barátnője mennyire tiszta és rendes, azt is csak találgatni tudom. Egyszer voltam náluk, amikor megmutatták a lakást, de hát nem állhattam meg szó nélkül egyet s mást. Mert ki hallott már olyat, hogy a szobában szárítják a ruhát? Persze szabadkozott, hogy csak előző nap volt ideje mosni és nem száradt meg, de én azért nem így várnám a párom szüleit. Csak sajnálni tudtam az én gyerekemet, ő bizony nem ehhez volt szokva otthon. Na és azok a bugyik a szárítón! Piros meg lila csipkés tanga, hát miféle nő az, aki ilyet hord? Még jó, hogy gyorsan lekapkodta őket, de azért a Józsi szeme így is rákoppant. Aztán meg a boltból hoz pogácsát. Persze rögtön láttam, hogy nem házi, de inkább azt mondtam neki, hogy kicsit kiszárította a sütőben, nehogy megbántsam, erre mondja, hogy a közértben vette. Legalább hazudta volna azt, hogy már előző nap megsütötte, mert annyira készült rá, hogy megyünk! Mert én még emlékszem, milyen izgalomban voltam, amikor anyósom bejelentkezett hozzánk az új lakásba. Na meg a tányérok! Az egyiket rögtön visszavette a tálcáról, mert nem volt tiszta, és képes volt az én gyerekemet megdorgálni, hogy csúnyán mosogatta el. Hát egyáltalán miért neki kell mosogatnia? Ezt azért már csak megemlítettem, azóta nem is hívtak, hát persze aki nem bírja a kritikát... Én tényleg nem értem, ma már a lányok se olyanok, mint régen! Harmincöt éves és neki még szakmérnökire kell járnia? Az jó, hogy dolgozik, keressen csak ő is, de minek tanul ennyit? Inkább vezetné rendesen a háztartást. Még a végén annyi diplomát szerez, hogy neki lesz kevés az én fiam! Na persze a család jól járna, nekünk aztán nem hiányozna, de ahogy Robi ránézett, erős a gyanúm, hogy éjjel-nappal mosogatna rá, csak minél tovább tehesse. De már a fiúk se olyanok, mint lenniük kéne, még az én fiam se, pedig az rendes nevelést kapott. Én megmondtam neki világosan, mit várhat egy jó feleségtől, de hát afféle ma már nincs is. Igaz, már a mi korosztályunk se olyan, mint régen. Múltkor felhívom Verát, azt mondja a férje, elment pár kolleganőjével vacsorázni. Kicsit meglepődtem: csak úgy, mint a szingli nők, beülnek egy étterembe? Amikor meg másnap beszéltünk, azt mondja, hogy neki mindig van egy kis saját zsebpénze, abból rendszeresen elmegy a csajokkal! Hát nem is értem... Mondtam a Józsinak, mit szólna, ha én is eljárnék a barátnőkkel. Erre mogorván azt mondja: "te azt csinálsz, amit akarsz, de én meló után megyek a haverokhoz." Hát én nem is tudom, miféle élet ez, persze én nem szoktam panaszkodni, igazán utálom, ha valakinek semmi se jó... De mit is akarok mondani, Zsuzsikám, te megcsináltad azt a kínait a Nők Lapjából? Szerintem mindenképpen próbáld ki, én mindig mondom a Józsinak, hogy te annyira ügyes vagy az ilyenekben, meg ti szeretitek ezeket a fura izéket, nem? Halló-halló! Haaalllóóó! Jaj, megint elment a térerő, ahogy tegnap???