A bokorugró

Alig győztem kivárni a napot. Aludni se bírtam. Csak órák kérdése volt, hogy láthassam, hogy végre itthon legyen. Mellettem lenne minden nap a helye.

Fél éve búcsúztunk el, hat hónapja, vagyis 26 hete.

A szívem szakad meg újra és újra elváláskor. Hosszú időre utolsó csók, utolsó ölelés, egy utolsó "szeretlek!".

Sok időt töltöttünk külön, mégis biztos voltam abban, ennek a férfinek haza kell jönnie hozzám. Ez a dolga, a kötelessége, ahogy nekem az, hogy várjam. Nehéz feladat volt, de sokat segítettek levelei a távolból.

Amikor összeházasodtunk elfogadtam a jóban, a rosszban, a közel s távolt.

Pár óra és együtt lehettünk...

Egy percet se akartam késni, túl régóta vártam rá. Hetek óta visszaszámoltam, mindig csak 24 órával kevesebb. Egyre izgatottabban vágytam, hogy lássam. Már nagyon szerettem volna ott állni a férjem mellette.

Azon a napon sok, hozzám hasonlóan izgatott feleség várakozott a kapunál. Mind az óránkat lestük.

Öt perc volt hátra. Életem leghosszabb 300 másodperce.

Katonák jelentek meg tőlünk távol. Valaki hamar felismerte a férjét, bátyját, édesapját. A szerencsések elsőnek örülhettek a visszatérőjüknek.

Az egyenruhások egyenként jelentek meg az ajtóban, majd találták meg a hozzátartozóikat. A találkozás után mind hazaindultak.

Egyre kevesebben vártunk a sorunkra.

Volt köztünk fiatal feleség, reményekkel teli menyasszony, voltak büszke apák és csillogó szemű kisgyerekek.

A kapun kilépve a katonák szemükkel keresték a várakozókat, a családtagok pedig lábujjhegyre állva fürkészték a hazatérőket.

Az volt az érzésem, én maradok utoljára. Az is lehet, hogy talán egyedül megyek haza. Hol marad az én férjem? Meddig kell még várnom rá? És ha nem jöhetett haza? Az nem fordulhat elő. Miért kell egyedül állnom, mikor mindenki már boldogan vitte haza a saját katonáját? Volt, aki két férfivel távozott.

Végül megláttam a sor végén a férjem. Az ő arca is felderült, mikor észrevettük egymást.

Nem bírtam kivárni, míg hozzám ért, elindultam felé. Eleinte lassú léptekkel, majd észre se vettem, és már rohantam hozzá. Mindkét kezemmel átkaroltam és szorítottam magamhoz.

Soha többé nem akartam elengedni.

Ugyanazt érezhette, mint én. Annyira akartam megérinteni, hozzábújni, tudni, hogy a közelemben van. Mostantól mi vigyázunk egymásra.

Csak adja az ég, hogy soha többet ne kelljen távolodva integetnem neki.

Mindaddig tartottam magam, utána könnyek gyűltek a szememben.
Visszakaptam, hazajött.

Szorosan ölelt karjaival. Úgy, amire csak ő volt képes, mert végre ketten lehettünk.

Mikor elengedtem, meg kellett bizonyosodnom róla, hogy épségben kaptam vissza. Semmi se változott.

Minden pillanat szebbé vált, mióta megérkezett. Boldog voltam. Alig mertem elhinni, hogy végre velem van.

- Menjünk haza!

Mellé léptem, ujjaimat az ujjai közé csúsztattam. El nem engedtem volna. Szorosan hozzá simulva lépdeltem mellette, fejemet a vállára hajtottam.

Jó volt a bajtársak között, de amikor megláttam a feleségem és a gyönyörű mosolyát, tudtam, csak akkor kezdődik az igazi boldogság. Időben jöttem haza, tovább nem bírtam volna nélküle.

Hat hónapig nem ölelhettem magamhoz.

Őt láttam a legszebb nőnek. Nem változott semmit. A haja dús, göndör. Azóta ilyen, mióta megismertem. A nevetése senkiéhez sem volt fogható. Boldog sírása mindig megmosolyogtatott. Szegénykém mindig elfordult zavarában.

Félresöpörtem arcába lógó tincseit, hogy lássam könnyes szemeit.

Csodálatos nő állt előttem.

A bajtársakat hallgatva rájöttem, kevés nő képes kivárni, míg férje újra hazatér. Szerencsésnek mondhattam magam.

Odaát sok szörnyűséget láttam, és számtalan veszélyes helyzetet túlélve értem haza. Vége az állandó bizonytalanságnak, és az egy idő után gyűlöltté váló keki színű egyenruhák látványának.

A katonaságot izgalmasnak tartják, hősies hivatásnak. Kívülről persze az is, de az, aki ott van egy felkelésnél vagy polgárháborúban, tudja, mit jelent bátornak lenni. Teljesen új értelmet nyer ez a szó.

Attól kezdve minden a múlttá vált, mert aznap hazaértem, a saját ágyamban alhattam a feleségemmel. Végleg megérkeztem.

Miatta érdemes élni, érdemes volt életben maradni. Jó volt átölelnem, a puha és törékeny testét a levegőbe emelni.

Készült a találkozónkra. Azt a parfümöt éreztem rajta, amelyet tőlem kapott a születésnapjára.

- Menjünk haza! - mondtam, ő kézen fogott, úgy indultunk el.

Hazafelé egész úton bámult. Arcomat simogatta, közben a kezemet méregette, mint aki tudni akarja, egyben vagyok-e.

Nem volt jobb hely, ahol szívesebben lettem volna. Otthon, édes otthon.

Sok rossz emlékkel tértem vissza, el akartam felejteni mindet.

Hálás voltam a feleségemnek, hogy egy szóval sem kérdezett az ott látottakról.

Borzalmas dolgokkal szembesültem, nem embernek való látvány. Halál és pusztulás vett körül. Ennek láttán senki sem akar hősködni. A jó szándék odaát kevés, idehaza sok. Árgus szemekkel figyelt minket a nagybetűs halál.

Reméltem, hogy idővel elhomályosulnak a képek: katonatársak sérülései, ellenség hűséges és félelem nélküli, elszánt harca ellenünk. Ők is békét akartak, mégis egymás ellen küzdöttünk.

Ott hamar felnőtt az ember. Nem volt idő várni, csak dönteni és remélni.

Nem akartam mást, csak pihenni, csendet magam körül. Békére vágytam a feleségemmel az oldalamon.

Ám a napok nem hozták el a várva várt nyugalmat.

Amikor együtt lehettünk minden rendben volt, de amint kitette lábát a szobából, egyszerre rám törtek a sokkoló és letaglózó képek a múltból: tábori kórház, a szemtől szembeni támadások. Kín uralkodott mindannyiunk felett. Akit eltaláltak vagy megsérült egy golyótól, ugyanúgy szenvedett, mint aki muszájból ölt. 
Megannyi gyötrő emlék tolakodott a gondolataimba. Nem voltam egyedül ezekkel az irgalmatlanságokkal a fejemben.

Nem tudtam egyedül maradni a szobában. Ha a feleségem kiment, néhány perc után követtem. Rosszul viseltem az egyedüllétet. Nyomasztó és szokatlan volt a csend. Szükségem volt a hangjára, de legalább is valaminek szólnia kellett körülöttem. A TV és a rádió se tudott másról beszélni, csak háborúról, harcokról, halálról.

Ilyenkor egy pillanatra mindig azt hittem, még ott vagyok.

Ha tehettem, megérintettem a feleségem, tudnom kellett, hogy nem csak álmodon, hogy tényleg ott van velem. Akkor éreztem igazán, szükségem van a közelségére.

Láttam az értetlenséget az arcán, szegénykém nem értette, miért vagyok a nyomában. Odaát, aki egyedül maradt, halottnak számított.

Türelmet kértem tőle, mert ő semmit nem tudott arról, amit átéltem.

Úgy voltam vele, csak sikerül kimásznom ebből az egészből. Ha végre megszokom, hogy otthon vagyok minden rendben lesz.

Legelőször át kellett állnom az itthoni időre. Az alvással egyelőre gondjaim voltak. Álmatlanul forgolódtam éjszakákon át, az alváshiány kezdett mindent összezavarni.

Mindez csak előszele volt a későbbieknek.

Úgy éreztem, napról napra minden egyre rosszabb.

Szerettem volna segíteni neki, könnyebbé tenni a visszailleszkedését.

Eleinte otthon töltöttem az időm, aztán egyik nap kimentem sétálni. Furcsa volt úgy végigmenni az utcán, hogy senki nem akart hátba lőni, mint pár hete. Ennek ellenére sokszor magam mögé lestem, nem követ-e valaki. Megszokásnak hittem, pedig színtiszta félelem volt.

Később a házból kilépve bizonytalanság fogott el. Védtelennek éreztem magam. Újra megjelentek a háború bizarr képei.

Kezdetben idegen embereket láttam a fák mögül lesve rám, máskor az ablakon át fedeztem fel árnyakat. Akkor biztos voltam benne, hogy ez mind megtörtént, később rájöttem, hallucináció az egész.

Egy idő után kétféle érzés kerített hatalmába. Az egyik az, hogy láthatatlan voltam. Az emberek elsétáltak mellettem, mintha ott se lettem volna. Máskor meg úgy éreztem, a fák is engem figyelnek. Nehéz volt eldöntenem, melyik a kevésbé ijesztő.

Az eget átszelő repülők és helikopterek zaja felelevenítették benne a menekülést. Ha meghallottuk azt a hangot, fedezékbe rohantunk, aki rögtön cselekedett, az túlélte.

Itthon uralkodnom kellett magamon, hogy hasra ne vágjam magam.

Mikor sikerült elaludnom, azt kívántam, bár ne ment volna. Éjszakákon át izzadva, holt fáradtan ébredtem. Talán még kiabáltam is álmomban. Borzasztóan teltek a sötét órák. Ha fáradtan tértem ágyba, képtelen voltam aludni, gyötörtek a pokoli képek.

Filmszerűen láttam magam előtt a gyűlölt élményeket.

Az ébren töltött órákban se volt túl sok köszönet.

Ha sötétben mentem fel az emeletre, minden alkalommal visszanéztem a lépcsőről. Meghallottam minden nyikorgást és kopogást a házban. A konyhai késben is ellenséget véltem felfedezni.

Annyira örültem a hazatérésének, hogy megfeledkeztem a legfontosabbtól: a férfi lelkéről.

Hangulatváltozással kezdődött minden, de későn vettem észre.

Mióta hazatért, nem az az ember volt, aki korábban, aki fél évvel ezelőtt becsukta maga mögött az ajtót, és engem itt hagyott. Egy jó kiállású, női szemeket vonzó, tettre kész férfi ment el, haza már egy beesett arcú, megtört tartású, lebiggyesztett ajkú valaki jött, aki ha mosolygott is, a szeme tele volt fájdalommal. A két férfi nem lehetett egy és ugyanaz. Hangja mindannyiszor elcsuklott, mikor valaki a háborúról kérdezte.

Semmi sem volt rendben vele. Első pillanatban észre se vettem, hogy külseje romokban, lelke darabokban tér haza.

Azt akartam, hogy jól érezze magát itthon, hogy eszébe se jusson még egyszer elutaznia, és ami ott történt, elfelejtse. Tisztában voltam vele, időbe telik, mire a férjem teljesen hazaér.

Az első napok nehezen teltek, az éjszakák még rosszabbak voltak. Nyöszörgött álmában. Mikor végre nagy nehezen elaludt, remegett és kiabált.

Amikor ébren maradt, éjszakákon át a verendán ült. Próbáltam simogatva elaltatni, de az sem vált be. Egyre zavartabban viselkedett.

Egyre kevesebbet beszélgetett már velem, aztán egy szobában is alig voltunk.

Nem bírtam teljes sötétségben maradni, olyankor szorongani kezdtem, nem kaptam levegőt, nyugtalanul forgolódtam.

Földbe döngölt a tehetetlenség.

Két napon át a fegyverét tisztogatta. Rossz ómennek gondoltam, de miután harmadik nap eltette, megnyugodtam.

A tükörben egy csapzott képű, csapzott kinézetű, gyenge ember nézett vissza rám. Faarcú, kiszáradt ajkú kívülállónak éreztem magam. Már semmi se volt normális.

A lelki fájdalom kiült az arcára. Szája mindig lefelé konyult, szemei karikásak voltak a sok ébren töltött éjszaka után. Lehorgasztott fejjel járt-kelt, ha ugyan kimászott egyáltalán az ágyból, mert egy idő után már arra se volt hajlandó. Elhatalmasodott rajta a bezárkózás. Nem mondta el, mi járt a fejében, csak elképzelni tudtam a sötét gondolatait. Láttam rajta, hogy napról napra nehezebben él.

Elvonult a régi barátai elől.

Túl sok mindenhez nem volt türelme, hamar feladta, amibe egyáltalán belefogott. Ha segíteni akartam, ingerülten rám ripakodott. Aztán le kellett ülnie heves szívdobogás miatt, amit persze titkolni próbált.

Velem szemben is elutasítóvá vált. Tudtam, hogy nem akart belekeverni az őrületébe, de aligha leplezhette hullámzó kedélyállapotát. A hangos vitákat némaság váltotta fel, elcsendesült, továbbra is feszült maradt, minden apró neszre összerezzent. Túlzott éberség hajtotta, képtelen volt ellazulni.

Elegem lett. Így nem lehetett élni. Már csak az utolsó nagy fájdalmat kerestem.

Csendre és nyugalomra vágytam, ehelyett a végkimerültség szélére sodródtam. Sok éjszaka ébredtem verejtékben úszva.

Rettegés költözött a mindennapjaimba. Ez volt a kegyelemdöfés.

Kezdtem megadni magam a végső kétségbeesésnek. Beleragadtam az önsajnálatba. Véget akartam vetni az egésznek.

Nem mondhattam el a feleségemnek, aggódott volna. Nem hagyhattam, hogy sajnáljon. Igyekeztem mindent egyedül megoldani. Eleinte nem kértem segítséget, aztán már nem is akartam. A világ kezdett összedőlni körülöttem.

Erősödött bennem, hogy ez a legjobb. Kétségbe esve kerestem más kibúvót, hiába.

Meggyőztem magam, ez az egyetlen megoldás, az utolsó mentsváram.

Megváltás lett volna, de tudtam, nem lehet meghalni egy akarom szóra. Még utoljára végiggondoltam magamban, tényleg ez az egyetlen lehetőség? Igen.

Azt mondják, utána minden könnyebb, szebb és fájdalommentes. Elhitettem magammal, hogy már csak rosszabb lehet.

Kilátástalannak tűnt az életem. Teljesen összetörtem.

Belelovaltam magam, elszánt tervvel álltam elő.

Remegés nélkül nyúltam a fegyveremért. Csak már amikor a kezemben volt, tudatosult benne, hogy megtettem az első lépést. Aztán, mintha valaki megmozdította volna a kezem, és a célra irányították volna. Azt hiszem, a félelem vezetett.

Felsóhajtottam, hogy mindez igaz-e, és nem csak képzelődöm.

Kellemetlenül sokáig tartott.

Fülembe lüktettek a hátralévő életem másodpercei.

A halántékomhoz emeltem a fegyvert. Elszánt voltam, túl akartam lenni rajta, hogy mindennek vége legyen már. Furcsa volt. Attól nem féltem, hogy fájni fog, mert sokkal ijesztőbbnek hatott, hogy másnap minden félelem elölről kezdődik.

Hideg cső érintette a halántékomat. Ujjaimat a ravasznak feszítettem.

Révületbe estem.

Idő kérdése volt, hogy megtörténjen. Amikor végre rászántam magam, hogy megtegyem az utolsó lépést, behajlítottam az ujjam.

Beleremegtem. Ezt terveztem jó ideje, most tényleg nem tudom megtenni?

Megmosolyogtatott a gondolat, hogy erre is képtelen vagyok.

Az ég felé emeletem a tekintetem. Az ember valamiért mindig onnan várja a segítséget.

Újra bátorságot öntöttem magamba. Ha már elterveztem, véghezviszem. Elég volt a rémálmokból, a folytonos rettegésből és az üldözési mániából. Nem akartam tovább csinálni.

Megint nekikezdtem a ravasz nyomásához. Hallottam, hogy fordul a tár. Tudtam, ha átlépem a holtpontot, a golyó elindul, és már nincs visszaút. Egy pillanat az egész. A szívem fülsiketítően zakatolt a fülembe.

Megtettem, meghúztam a ravaszt.

Kővé dermedtem. Megállt az idő, és a szívem is a hatalmas dobbanást követően.

Nem sikerült. Egy hely üresen maradt a tárban. Pont a kimaradt lett volna első a sorban. Zihálás jött rám, majd fulladozni kezdtem.

Belereszketett a testem, egész bőröm libabőrözött. Egy hajszálon múlt az életem. Mit tettem majdnem? Majdnem megöltem magam. Percekre volt szükségem, hogy megértsem, mi történt. Vagyis mi nem.

Megérintett a vég szele, kijózanító állapot volt.

Korábbi elkeseredésem békébe csapott át.

Már nem tűnt minden olyan sötétnek és sivárnak. Úgy éreztem, van más lehetőségem. Okafogyottá vált a halál. Lelkesedésféle járt át.

Bűntudatom volt, mire lettem volna képes.

Leültem, hogy átgondoljam, mi történt az elmúlt percekben.

Sokáig nem hittem, mi történhetett volna, mit műveltem. Képtelenség, hogy elveszítettem az önuralmam a tetteim és gondolataim felett.

A tükörben reménykedő szempár bámult a kisimult arcról. Elmosolyodtam.

Az ágyon ültem, az élet felé terelve a gondolataimat, amikor a feleségem lépett a szobába. Döbbenten látta a fegyvert a kezembe.

Aggodalom ült ki az arcára.

Szégyelltem magam, hogy idáig jutottam. Átléptem azt a bizonyos határt. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljon a dolog.

Megfagyott bennem a vér, csontig hatolt a félsz, ahogy megláttam újra fegyverrel a kezében. Ez volt az emberi lélek legsötétebb bugyra.

Nem tudtam, örüljek-e, hogy időben jöttem, vagy legyek dühös, amiért el akarta engedni az életét, a közös életünket.

Bűnbánó tekintettel bámult rám. Értelmetlen jelenet volt.

Mosolygott. Hónapok óta most először. Őszintének hittem az érzést.

Lassan közeledett felém, nem tudván, mire készülök. Egy karnyújtásnyira állt meg előttem. Bizonytalanul kezét a kezemre csúsztatta.

Elejtettem a fegyvert.

Magamhoz húztam, és könnyezve öleltem a derekát. Boldog voltam, hogy életben maradtam. Ő volt az életem, a lelkiismeretem.

Tudtuk, hogy most már minden rendben lesz.