Abszurd

   Többéves, telivér gyerekbarátság fűzött a lányhoz, de már távolodtak egymástól útjaink, amikor életébe betoppant a nagy Ő. A fiú, egyetemi éveinek végén tartott akkoriban. Kimagasló intelligenciája, szellemessége és szorgalma megnyerő külsővel párosult, nagyon illettek egymáshoz. Szerelmük épp csak szövődő, könnyű szálait kötéllé gyötörte a fiú váratlan, életveszélyes megbetegedése. A kivételes tehetségű fiatal férfi életre szóló megrokkanása vagy esetleges halála, égbekiáltó, rettenet, istenkáromlásra késztető borzalom volt.

   A dráma, amely így rátelepedett az alig-ismerés, a "most fedezlek fel" boldogságával átitatott érzelmeikre, véglegessé taglózta összetartozásukat. Mire a férfi teljesen és véglegesen kigyógyult a legtöbbször maradandó károsodást visszahagyó bajból, a hónapokon át tartó ápolás, aggodalom-szülte összetartás, megkérdőjelezhetetlenné, visszafordíthatatlanná tette kapcsolatukat.

   A fölépülést, hamarosan követte esküvőjük. A lány, aki kisiskolás kora óta szilárdan és kitartóan tanár akart lenni, sikeresen járta be a diplomáig vezető utat, s egy jó nevű iskola tanára lett. Nem emlékeszem már arra, hogy férje, az egyetem után hol és hogyan kezdte meg mérnöki munkáját.

   Tizenöt-húsz év telt el úgy, hogy csak egyszer találkoztam régi barátnőmmel. Megtudtam, hogy három gyermekük született, s hogy a férfi sikeres szakmai karrierjének köszönhetően, a család éveket töltött külszolgálatban. Visszatérésük után a lány továbbra is tanított, a férfi pedig, egy nagy informatikai társaság magas beosztású alkalmazottja lett.

   A közelmúltban hallottam róluk újra, s a hír ismét fölébresztette bennem a lassan kikerülhetetlen gondolatot, hogy mai létünk, fejlettnek mondott civilizációnk egy rakás értelmetlenség, egy nagy halom, kivédhetetlen reménytelenség. Egy kétségbeejtő digitális vízió, amelyben valakik, valahol, valamikor, véglegesen és jóvátehetetlenül tönkretettek, vacak játékszerré silányítottak nélkülözhetetlen és pótolhatatlan értékeket - néhány érdekcsoport jól jövedelmező ösztönzése szerint! Hogy amiben élünk, az egyetlen nagy-nagy tévedés - csak nem akarják, hogy észrevegyük!

   Egy este, vacsorakészítés közben, a konyhában halkan szólt a rádió. Beszélgetés folyt több szakértő részvételével az informatika jövőjéről, lehetőségeiről, amikor elhangzott hajdani barátnőm férjének a neve. Figyelni kezdtem.

   Borzongva és döbbenten hallgattam áradó, meggyőző lelkesedését a szakma szinte korlátlan lehetőségeiről, egész életet megváltoztató hatásairól. Szinte szárnyalt, amint a beláthatatlanul fényes, sikeres jövőről, az informatika és telefónia összefogásának mindent elsöprő győzelméről beszélt. Elragadtatottan hozta példaként, micsoda fantasztikus lehetőséget nyújtanak e technikák az oktatás terén - s mint tudjuk, az oktatásban a jövő! Óriási gazdasági nyereség - mondta -, hogy fölösleges lesz például iskolákat építeni és fenntartani, hiszen a számítás- és videotechnika, szövetségben a telefónia lehetőségeivel, mellőzhetővé teszi ezen idejétmúlt, nehézkes, emberi gyarlóságokkal teli, csak gazdaságtalanul működtethető intézményeket. A gyerekek otthon, a számítógép előtt ülve vagy videotelefon használatával, néhány gombnyomással "leakaszthatnak" bármilyen információt, az egész világot lefedő hálóról. Nem kell utazni, nem kell papír és könyv, pláne az ósdi kréta, tábla és szivacs, nem kell pad, nem kell épület, sem takarító, sem fűtő, sem pedellus, és minek kellene a tanár úgy igaziból, személyesen?

   A hallottaktól szomorúan gondoltam vissza a lány huszonéves, büszke és boldog arcára, amint kezdő tanárként a diákjairól mesélt. Fényképszerűen jelent meg előttem közel tíz évvel ezelőtti, mindössze néhány perces beszélgetésre elég, véletlen találkozásunk is. Férje, akkor már a mostani, magas beosztásban volt. Menedzser, mondta fénytelen hangon volt barátom a tanárnő, s hozzátette: nekem már nincs is férjem, mert folyton dolgozik. Fáradtan maga elé nézett, majd fölkapta fejét, arcán mosolyogni kezdtek a hajdan is oly vidám gödröcskék, fölvillant fényes kék szeme és mesélni kezdett negyedik gimnazista osztályáról, amely éppen érettségire készülődik. Talán észre sem vette, hogy kivirult, amikor erről beszélt, boldog volt és láthatóan otthon, életének ebben a szegmensében.

   Elszorult a szívem ott a konyhában, a rádió előtt. Alig egy évtized telt el a régi baráttal történt találkozás óta, s most itt hallgatom, amint férje ihletett szakmai tudásban lobogva tervezi a szerinte szebb jövőt, s közben célratörően, módszeresen és - félek - eredményesen készül megsemmisíteni, szükségtelenné, fölöslegessé tenni egy szép és még meglévő emberi világot, az iskola, a diákok és tanáraik tudásban, emberi kapcsolatokban, eleven példaképekben, barátságokban gazdag világát. A feleségéét. Vagy talán, múltjában és jelenében, őt magát. Vajon tudja, hogy mit csinál?

   Harminc évvel ezelőtt ez a két ember nagyon, kimondhatatlanul szerette egymást. S ők úgy tudják, hogy még ma is.     

© 2017 Novellaíró pályázat Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el