Bevezetés

Furcsa gondolat motoszkált a fejemben. Nem hagyott nyugodni egy érzés, valami nincs rendben velem.

Felkerekedtem hát, és elmentem az orvoshoz.

Féltem belépni a rendelőbe, pedig kezem már a könnyű alumíniumkilincset fogta, mégis nehezemre esett lenyomni azt.

Az utánam érkező idős hölgy hangja arra késztetett, hogy belépjek az egyszerű, sivár előtérbe.

Az odabenn várakozó betegek között idősek és fiatalok, férfiak és nők egyaránt voltak. Nem mindegyiküknek jutott ülőhely az amúgy levegőtlen váróban.

Jól ismertem azt a sötét szobát. Gyermekként rendszeres látogató voltam. Bármi sérülés, seb vagy kiütés jelent meg rajtam, a szüleim kézen fogva elcipeltek az orvoshoz. Sírhattam, kapálózhattam eredménytelenül. Azok az idők kellemetlen nyomott hagytak bennem, azóta be sem tettem a lábam egyetlen rendelőbe sem, ma mégis muszáj volt eljönnöm.

Ezek az emberek betegek, ki jobban, ki kevésbé. Bizalmukat adták egy hidegkezű aggastyánnak. A szüleimet gyógyította, attól tartok, az unokáimat is ő fogja. Az ennyire elszánt embereket nem tántorítja el betegség vagy idős kor, kitartóan kezelnek boldog- boldogtalant. Azon kívül a munkáját is jól végezhette, ha ennyi idő után még mindig hisznek neki a betegek.

Két és fél órányi várakozás után rám került a sor.

A rendelőben megállt az idő gyerekkorom óta. A szoba ugyanúgy festett, mint annak idején. Az asztalon még mindig ott állt a cukorkával teli üveg ibrik. A gyerekek belenyúlhattak, fájdalomdíjként kivehettek kettőt a csemegéből, egyet kifelé menetre, a másikat későbbre hagyták. Keserű íze volt a cukornak, de minden kisgyerek szerette, talán mert az elvonta a figyelmet a kellemetlen vizsgálatról és az elkerülhetetlen injekció gondolatáról.

Fertőtlenítő szaga terjengett a helyiségben, aligha szellőztettek az elmúlt időkben. Ingerelte az orromat, majdhogynem öklendeznem kellett a bántó szagtól.

Az orvos meglett kora ellenére barátságos volt. Ősz haja erősen hullott. Megmagyarázhatatlan elképzeléstől vezérelve jobb oldalról pár szál haját balra fésülte. Tisztában volt a betegei lelkiállapotával, egyesek képesek egyszerű meghűlésből halálos betegséget bebeszélni maguknak, mások felismerni véltek eddig ismeretlen kórokat.

Az orvos sokatmondóan elmosolyodott, hamar rájött, mire utalnak az összetéveszthetetlen jelek. Nagy gyakorlattal rendelkezett.

Ekkor már én is tudtam, mi van velem.

Kifelé menet már könnyebb volt átlépni a rendelő küszöbét.

Visszagondolva tudnom kellett volna, mi történik a testemmel, minden olyan más volt.

Erre vágytam, ez volt minden álmom, a valaha elképzelt legszebb - és eddig elérhetetlennek tűnő - álmom. Részese akartam lenni annak a csodának, ami a világon majdnem minden nőnek megadatik. Korábban már voltak bennem halvány körvonalak az új életről és a vele kapcsolatos félelmekről. Reméltem, hogy az ösztöneim hamar kialakulnak, és szeretni fogom azt a kis babát, aki néhány hónapon belül kiszolgáltatottan jön a világunkra.

Képes leszek vigyázni rá? Meg tudom adni neki, amire szüksége van? Vajon ő szeretni fog? Ezeken a kérdéseken gondolkodtam hazafelé. Bár még csak pár perce tudtam a létezéséről, már a közös életünket terveztem. Nem csak az anyja leszek, a játszótársa és a nevelője is egyben.

Még nem tudatosult bennem, hogy életet adhatok egy babának, amikor kezemet lapos hasamra tettem. Nem éreztem semmit, de valahol legbelül éreztem, hogy ő már ott van, odabenn. Nem tudtam, miféle ismeretlen lappang bennem, kivel osztom meg a testem.

Szerettem volna, ha a kicsi hall vagy érez. Őszinte boldogság melegített belülről. Megijesztett a hatalom, hogy én uralkodom a kicsi felett, ugyanakkor az épségének felelőssége mindkét vállamat nyomta.

Újfajta tiszteletet éreztem a testem iránt.

Izgatott voltam. Még nem ismertem a csöppséget, máris közös útra indultunk.

Eleinte egyetlen testi változás sem tűnt fel, a szervezetem tudta a dolgát, tett arról, hogy a kicsi megkapjon mindent, ami a számára szükséges.

A nem tudás bátorságával indultam neki az elkövetkező hónapoknak.

Szerettem volna különleges módon tudatni férjemmel, hogy hamarosan hárman leszünk. A francia hiedelem szerinti, a lakásban jól láthatóan elhelyezett káposzta aligha lett volna egyértelmű, az orvosi beszámolót túl átlagosnak véltem, ezért egy apró gyerek cipőt vettem hazafelé jövet, amit a férfi papucsa mellé tettem le.

Végre eljött az este, amikor is kiderült a titkom. Az apukát szintén átjárta az a felemelő boldogság, amit én is átéltem a rendelőből kisétálva. Arca kisimult a hír hallatán, eltűnt a szeméből minden eddigi gond, tiszta, ragyogó szempár nézett rám. A férjem átkarolt, ebben az ölelésben már hárman voltunk, családként.

Soha nem tapasztalt erő áramlott szét bennem. Szebbnek láttam a világot, jól éreztem magam, tele voltam energiával, béke lett úrrá rajtam. Kellemesen múltak a hetek. Feltűnően idillikus volt a világ.

Akkor vált valóságossá az álmom, amikor a kedvenc nadrágom szűknek bizonyult.

Elképesztő változásokon mentem keresztül. Csodálatos állapot, ha a nő várandós.

Egy idő után a testem külön életet élt, megfájdult a derekam, nehézkessé vált a járás, és ráérősen sikerült csak kikászálódnom a fotelből.

Kiszámíthatatlan érzelmek zápora kavargott bennem, hullámokban jelentek meg a hangulataim. Jó volt, mikor boldogan kifelé bámultam az ablakon, figyeltem a járókelőket, néztem a kisgyerekek vidám játékát, viszont elszomorított egy-egy zene vagy film, ami korábban sohasem. Érzékenyen teltek azok a napjaim.

Folyton fáradt voltam, pedig semmi megterhelőt nem csináltam, legszívesebben aludtam volna napokon át, néhány helyzetben még ülve is képes voltam elpilledni. A hasam körül minden érzékennyé vált, émelyegtem, étkezések helyett étvágytalansággal küszködtem, miközben hányinger kerülgetett. Egy idő után már igyekeztem elkerülni a túlfűszerezett és erős illatú - utólag visszagondolva: szagú - ételeket, féltem, hogy teljesen megundorodom az ennivalótól. Leszoktam a vacsorázásról, azt hittem, ha este nem eszem, akkor reggel elmarad a hányinger. Tévedtem. Minden nappal egyre nehezebbé vált a folytonos változás, hol jobban voltam, hol rosszabbul. Amikor azt hittem, vége a hullámoknak, másnap megint minden elölről kezdődött.

Eljártam mindenféle orvosi vizsgálatra, és megfontoltam a jó szándékú tanácsokat, amelyeket a rokonok, barátok, szomszédok osztogattak kéretlenül. Csodálkoztam volna, ha a családom valamennyi női tagja fel nem keres, feltétlenül el kellett mesélniük a saját kilenc hónapjukat.

A hasam a negyedik hónapra egyértelműen kikerekedett. Szokatlan látvány volt, mintha nem is én lettem volna. Megérintettem a domborulatot, furcsa csodálat volt, különlegesnek éreztem magam.

A kilenc hónap nem volt túl könnyű. Aligha húzhattam ki magam a testi-lelki megpróbáltatások alól, így lassan hozzá kellett szoknom a sűrűn előforduló szédüléshez, a gyakorta fellépő teltérzéshez és a szűnni nem akaró lábfájáshoz.

Sosem voltam az a kívánós, most viszont egyre több fagylaltot tömtem magamba, néha elég merész párosítással.

A hasam inkább alul növekedett, mintsem középen, amiről sokan azt feltételezik, hogy fiút hordok a szívem alatt. Ahogy teltek a hetek, és lassan a hónapok, az orvostól megtudhattuk volna, milyen nemű gyermekünk lesz, de mi a szülésig várni akartunk a hírrel. Majd megtudjuk, mikor eljön az ideje.

A legjobban az zavart, hogy nem tudtam, mi zajlik a testemben. Persze elolvastam számtalan könyvet a születés elméletéről, de közismert, hogy minden szülés és születés más és más. Tisztában voltam a kicsi fejlődésével, hogy az embrióból miként lesz magzat, majd kifejlett baba. Mindez csak biológia, lecsupaszított tudomány.

Több mint fél évig a hasam egyet jelentett a gyermekemmel, akinek szívesen meséltem az édesapjáról, a közös életünkről, és hogy mennyire vágytunk már rá.

A kicsinek megvolt a maga véleménye arról, amit ettem, nem úgy adta a tudtomra, mint a felnőttek, valamivel mégis éreztette a nem tetszését egynémely gyümölcs vagy főzelék iránt. Meglepő módon a lágy tojással nem volt kibékülve, így életünk első közös évében mellőztem azt, pedig korábban szívesen ettem belőle.

Egy este a férjem leült a kanapéra, és óvatosan a közelébe húzott. Én mellé telepedtem. Puszit nyomott az arcomra, majd mindkét kezét a hasamon pihentette és figyelt. Az utolsó időszakban a kicsi sokat mocorgott. A férjem is érzi akarta a kicsi rúgásnak nevezett ficánkolást. Csendben voltunk, mintha attól jobban éreznénk a babát. Vártunk. Persze nem akkor mozdult meg, amikor mi azt gondoltuk, mintha szándékosan játszott volna velünk.

Simogattam a hasam. Még mindig szokatlan volt, hogy ez a test az enyém, vagyis a miénk.

A kilenc hónap - amíg a kicsi bennem él - a lehető legszorosabb a kapcsolat anya és gyermeke között. Bensőséges viszony, ezért folyton azon rágódtam, meg lesz-e mindene, a karjai a vállaiból nőnek majd ki, és a két szeme a megfelelő helyeken nyílik-e majd. Természetes aggodalom volt, talán egy kicsit több, szülői aggály.

Meglepő látvány volt az utolsó hónapban, amikor a hasam eltakarta a lábaimat.

Izgalom, félelem, várakozás és zavarodottság jellemezte ezeket a hónapokat, és a szülést is ezek kísérték.

A vajúdás maga volt a megpróbáltatás. Kellemetlen, húzó fájdalom hasított a hasamba. Akaratomtól független, szabályos ritmusban követték a fájások egymást, melyek gyakoribbá és erősebbé váltak. Szorító érzés nyomta a hasamat, és belenyilallt a hátam alsó részébe. Az előző hónapok mindenfajta hasogatásától eltért ez a mostani. Eleinte 10-15 percenként jöttek a rövid fájások, majd ismétlődtek az összehúzódások. Előre haladva 3-5 percenként feszült a has tájékom.

Igyekeztem mély levegőt beszívni, és hasonlót kipréselni magamból. Egészen másképp kellett levegőt venni, mint amikor csak egyedül voltam.

Eljött az idő, rövid időközönként görcsös és változó erősségű medencetáji fájdalom jelentkezett.

Nehéz szülés volt. Azt hittem, a végsőkig tart a tortúra, nem örökké, csak 11 órán át.

Végül életet adtam a gyermekemnek.

Őt vártam kilenc hónapon át, ő az, akire vágytam, akihez beszéltem.

Csend honolt a szülőszobában, feszült némaság örvénylett odabenn. Valami nincs rendben, azt gyanítottam.

Egyetlen mentsváram a férjem volt, soha az életemben nem szorítottam még ennyire a kezét, mint akkor, azokban az órákban.

Kezdtem egyedül érezi magam, senki nem mondott semmit, pedig jogom lett volna tudni, mi történik.

Férjem arcán bizonytalanságot láttam, meredten a baba felé lesett.

Még mindig nem sírt fel. Aggódás nyomott belülről, mi lehet a gyermekemmel, majd ürességet éreztem magamban. Kibírhatatlan volt a gondolat, hogy nem tudtam, mi van körülöttem, és senki nem világosított fel.

Fáradt voltam, testem erőtlen, gyenge. Kezem férjem ujjai között remegett, kapaszkodnom kellett, egyedül képtelen lettem volna elviselni.

A kicsi felé néztem, nem tudtam, fiam vagy lányom született. Elvették tőlem, amint megszületett. Nyugtalanító volt a tudatlanság.

Férjem a fülemhez hajolt, szavaival meg akart nyugtatni. Jól tudtam, ő is fél, úgy ahogy én, bár nem mutatta, csak a szája ritmikátlan mozgásából tudtam, hogy szorong. Ha már ő is aggódik, akkor tényleg komoly baj van.

Lélegzetvisszafojtva hallgatóztam a kicsi hogylétéről tanácskozó orvosokat. Nem volt túl nagy tudásom ezen a téren, egy szót se értettem a beszélgetésükből.

Szívem a torkomban dobogott, egyetlen szótól reszkettem. Mindent megváltoztatott volna az a rövid és sokat mondó kifejezés.

Az idő egyre csak múlt, nem mondták el, amiről tudnom kellett volna.

- Istenem, add, hogy semmi baja ne essen! - hosszú évek után most először fordultam az ég felé. Nem magam miatt kértem segítséget. - Nem lehet csak ennyi az élete, képtelenség - tépelődtem.

A szülés után néhányan a babával foglalkoztak, míg engem az orvos látott el. Kényes helyzet volt, mégis semmi ahhoz a nyugtalansághoz képest, amit a gyermekem miatt éreztem.

Életem legnehezebb és legszebb percein vagyok túl, tényleg elvennék tőlem a csodát? Kételkedtem magamban, az életben, a világomban. Bűn elválasztani gyermeket az anyjától. Valamiért haragudna rám az ég? Különös, mennyire ki van szolgáltatva az ember. Szegénykém, még nevet se kapott, pedig hús-vér lény, mint bármelyikünk a teremben.

Könnyeimmel küszködtem csendesen. Fejemet férjem nyakába fúrtam, megpihentem a támasztásában.

A kicsi ordított, ahogy a száján kifért, kényelmetlen volt neki az új, tombolt a maga módján. Minél keservesebben sírt, én annál nyugodtabb voltam, hiszen ez egyet jelenthetett: egészséges. Amíg ő bánatosan potyogtatta a könnyeit, én egyre higgadtabbá váltam. Sírt, mert világosba került és hidegbe, szemben a benti kellemes meleggel.

Bőgtem, mint egy gyerek. Nem úgy zokogtam, mint eddig bármikor, ez valami más volt. Világra jött a kilenc hónapon át bennem élő gyermek épen.

Türelmetlenül vártam, hogy a kezembe kapjam a gyermekemet. Mostanra megfürdették, úgy került hozzám.

Bátortalanul nyújtottam a kezem a pólyába bugyolált kicsi felé. A férjem mellettem ült, amikor a nővér a mellkasomra fektette a gyámoltalan apróságot. Ahogy fölém hajolt, mosolya nyugalmat sugárzott.

Fiú volt, fiam született.

A néhány perccel ezelőtti keserű pillanatok feszültsége után most ernyedten pihentem a kórházi ágyon.

Pisze orral és kis fülekkel született, karfiolra emlékeztettek a kagylói, amelyek kisebb változásokkal ugyanilyen és ekkora marad egész életében.

Kerek arcocskája kissé puffadt, de egészséges színben pompázott, bőre hamvas és üde volt, helyenként ráncos. Tágra nyílt szemekkel, résre nyitott szájjal lesett maga köré, arcizmai erősen megfeszültek. Karjai hirtelen ölelő mozdulatot tettek a világ felé, mintha keresne valamit.

- Hát te voltál odabenn?! - gondolkodtam magamban. Megkönnyeztem a pillanatot, megkönnyebbülést jelentő cseppek voltak. Erős zaklatottság hullámzott bennem, életem legtöbbet jelentő napján ez nem is olyan meglepő.

Le se vettem a szemem a kicsiről, gyönyörű teremtményt tartottam a kezemben. Néztem volna, amíg az ég engedi. Becézni akartam.

Mutatóujjamat óvatosan az füléhez érintettem, selymes tapintású, fitos orra fel-le mozgott szájnyitogatás közben. Kevés haja mindössze 4-5 tincsből állt. Különleges kis ember ő.

Szeme világoskék, ahogyan az édesapjáé.

A nővér elmondása szerint a kisfiam 3 kiló 20 dekával és 52 centiméterrel jött a világra.

A férjem puszit nyomott a homlokomra, büszkeség töltötte el a jövevény érkezésével.

Figyeltem az apróságot, aki szemmel láthatóan nem volt túl nyitott a világra, visszavágyott a meleg, biztos helyre, ezzel szemben fényesség vakította szegényt, és hűvös kórterem várt rá. Az erős fény hatására forgatni kezdte a szemeit és összehúzta a szemöldökét. Szája sírásra állt, ám hang nélkül csücsörített. Sírt, de nem könnyezett. Hamarosan rájön, mennyivel többet kaphat idekinn, a szüleitől.

Megvizsgáltam tetőtől talpig, tudnom kellett, megvan-e mindene, így amikor magamnál tartottam, megszámoltam az ujjait. Hiánytalanul megvoltak, épen feküdt a kezeimben. Ott pihent a karomon életem elkövetkezendő éveit meghatározó kis fickója, és mellettem állt az a férfi, akinek mindezt köszönhettem.

Hasamra fektettem a kicsit, megnyugodott az ismerős szívdobogás üteme hallatán.

Éreztem a fiam illatát. Nem hasonlított egyetlen emberéhez sem, meghatározhatatlan és mindeddig ismeretlen, de mégsem volt teljesen idegen. Ő is így lehetett, érezte, hogyan tegyen különbséget a körülötte lévők között. Hamar felismeri az édesanyját.

Nem volt teljesen tehetetlen, bár azt hisszük róla, mert elfelejtjük, mekkora dolog lélegezni, fogni és pislogni. Régen azt hittem, a gyerekek gyámoltalanok, akiket a széltől is óvni kell. A kisfiamat elnézve tévedtem, ő az életre született, élni akar. Arcomat az arcához érintettem. Kényelmesen elhelyezkedett a karomban, sejtette, hogy jó helyen van. Mellkasa fel-le járt, ahogy pirinyó szíve lüktetett. Érdekesebb lény, mint azt az ember gondolná.

Tetszett neki, amikor megérintettem az ujjait. Az arcát nem mertem, hiszen ez az a rész, ami a legérzékenyebb ilyen kis korban.

Beszéltem hozzá, ő nem értett egy szót se belőle, de ha rámosolyogtam, érdeklődőnek tűnt. Észrevettem, hogy fogékony a hangomra, bár fogalma aligha volt, mit mondtam. Ahogy ő nézett rám, tanítani nem lehet.

A kis legény tudta vagy érezte, ki kicsoda körülötte. Amikor a mellkasomra fektettem, engem nézett, mintha felismert volna. Hiába járt-kelt annyi ember körülöttünk, ő csak engem figyelt, mintha tisztában lenne vele, ki vagyok. A legfontosabbat tudtam, a kicsi lát engem, hiszen az újszülöttek 20-30 cm-re képesek figyelni, bár távolabbi tárgyakat is észrevesznek.

- Gyönyörű vagy - mondtam nemes egyszerűséggel.

Ahogy figyeltem a kis embert, ismerős tulajdonságokat fedeztem fel rajta, vékony szájacskája volt, mint nekem és egy anyajegy a bal oldali szemhéján.

Nyűgös volt, dörzsölte a szemét és a fülét húzgálta, úgy tűnt, elszenderedni készül. Békésen pihent, vigyázni akartam az álmát.

Körbefontam a karjaimmal. Ekkor ő biztonságban érezhette magát. Vajon honnan tudja, hogy az ölelésemben semmi rossz nem történhet vele?

Hamar beleszerettem a csöppségbe, ahogy nagy szemekkel, tágra nyílt pupillákkal engem bámult. Kötődést éreztem iránta az első pillanattól fogva. Imádattal vettem körül, nem csoda, hamar elérte, hogy az ujjai köré csavarjon. Eszembe véstem az arcát, nem tudtam betelni vele. Megérinteni és dédelgetni akartam egész éjjel, egész nap. Attól kezdve semmi nem volt olyan fontos az életemben, mint ez a két ember, akik most mellettem vannak.

Amikor az apjához került a kicsi, jobb kezével a fejét, baljával a fenekét tartotta, majd óvatosan feljebb csúsztatta picit, így ő könyökhajlatában pihent. Szabad kezével oldalt megtámasztotta. Fantasztikus érzés volt megpillantani egy tökéletes kisbabát. A sok könny és fájdalom után csak a büszkeség maradt a gyermekünk láttán. Nem tudtam levenni a szemem róluk, megható pillanat volt.

Megdöbbentem, az első perctől kezdve mennyire elfogult lettem a fiammal kapcsolatban, őt láttam a legszebbnek, a legjobbnak, a legerősebbnek.

Megnőtt bennem a biztonság utáni vágy.

Nem csak a fiunk csöppent új világba, a férjemre és rám is hihetetlen napok várnak, mi se tudtuk mindenre a választ. Tisztában voltam vele, hogy ha éjszaka sír a kicsi, nem feltétlenül éhes, néha csak nem akar egyedül lenni, viszont felmerül, fel kell-e venni minden alkalommal? Hogy kell álomba ringatni? Mitől alszik el? Jobb válasz híján abban bíztam, idővel megtanulom, mit szeret, és mi nyugtatja meg, hiszen ki tudná jobban, mint én, az édesanyja?

Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy szülővé váltam, a vágyott kisfiú életre szóló felelősség. Most már tudtam, mit jelent anyának lenni.

Boldog voltam, szerencsésnek mondhattam magam. 

© 2017 Novellaíró pályázat Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el