Erkélyjelenetek

Alapvetően szemlélődő alkat vagyok, szeretek csendben figyelni, - például utazás közben, amíg mások a telefonjukat nyomkodják - nézem az arcokat, a tájat. Az Erkélyre is egy villamosút alkalmával figyeltem fel.

Tavasz végén új környékre költöztünk, a város szélére. Hegyek közelsége és falusias környezet, tömegközlekedéssel mégis alig félórányira a centrumtól. A villamos vonalát szép erdők, dombok, villanegyedek szegélyezik, igen kellemes, megnyugtató környezet, ami nem mindegy, ha az ember nap mint nap kénytelen a város másik végébe utazni.

Az egyik megállónál feltűnt nekem egy kissé már omladozó, de még így is mesés, szecessziós épület, kis tornyokkal, balkonokkal. Valamikor nyilván egy család tulajdonolta ezt a villát, de most látszik rajta, hogy társasház, többen lakják.

Az Erkély, amiről most írok, az első emeleten volt. Buján befonta a vadszőlő, közötte virágládák, cserepek, gyönyörű, színes virágokkal. Szinte éreztem a petúniák, muskátlik, árvácskák illatát a villamos ablakán keresztül! Egy kalitka is függött ott, úgy láttam, valamilyen kis madárkák - kanárik vagy pintyek - laktak benne. Az egész látvány csodálatos békét árasztott, mintha itt felejtődött volna egy rég letűnt korból. Vajon kik élhetnek itt? Érdeklődve figyeltem minden nap, hátha feltűnik valaki a lakók közül. Egyik reggel végül - éppen indult a villamos - megláttam egy nagyon idős, fehér hajú hölgyet, amint öntöző kannával a kezében megjelent. Sajnos már jobban nem volt időm őt szemügyre venni.

Pár nappal később ismét megláttam őt, és már nem egyedül volt. Egy szintén elég idős úr volt a társaságában, aki tolószékben ült, kockás pléddel betakarva, újsággal a kezében.

Aztán - ahogy a jó idő beköszöntött - az idős úr szinte minden nap kint ült, hol újságot olvasott, hol csak cigarettázott. Feltűnt, hogy a haja még szinte teljesen fekete, és csak kissé ritkás. Viszont az idős hölgynek csodálatos, derékig érő, ezüstfehér hajkoronája volt! Ezt onnan tudom, hogy egyik nap ott ült ő is az erkélyen, háttal a férfi előtt, aki látható örömmel fésülte! Csodálatos jelenet volt! Néha kint reggeliztek együtt, úgy láttam, hogy finom porcelán teáskészlet volt előttük az asztalon. Egyébként a hölgy ritkábban mutatkozott, csak néha láttam az erkélyen tevékenykedni. Szinte irigyeltem ezt a párt, biztosra vettem, hogy évtizedek óta élnek ilyen csendes békességben. Magamban el is neveztem őket: a hölgyet Jankának, az urat Tivadarnak hívtam, minden nap várva, hogy megpillantom-e valamelyiküket.

Lassan beköszöntött az ősz, az Erkély vadszőlőjének levele először narancsba, majd pirosba fordult. Gyakran esett is, így Janka és Tivadar nyilván a lakás négy fala közé kényszerült. A kalitkát sem láttam már kint. Egyre hidegebb lett, az éjszakákon már fagyott is. Én is bemenekítettem a növényeimet a lakás biztonságos melegébe, ezért csodálkoztam is azon, hogy az Erkélyről a virágládák, cserepek nem tűntek el, hanem kint voltak. Ez nem vallott Jankára, aki eddig annyi féltő gonddal ápolta őket! De sajnos nem tudtam meg róluk többet, ráadásul a közlekedés is közbeszólt: egy hónapra leállt a villamos, helyette autóbusz járt, és egy egészen más útvonalon, ahonnan nem láthattam kedvenc Erkélyemet.

Eljött a december, és elérkezett az ünnepi lótás-futás ideje. A villamost is újra csatasorba állították. közben szinte el is felejtkeztem az Erkélyről és a kedves öreg párról.

Egyik este, csodálatos hóesésben hazafelé jövet jutottak eszembe, néhány nappal Karácsony előtt. Eltettem hát a bevásárló listát, amit éppen olvasgattam, és vártam a megállót, ahonnan a villát láthattam. Az ablakok mögött világosság volt, bár a függönyök be voltak húzva, keresztülsütött rajtuk a fény. Egy árnyék járkált fel és alá, még ezt is kivettem. Az Erkélyen egy becsomagolt fenyőfa állt a falhoz támasztva, várva jelenésére az ünnepen.

Szóval akkor megvannak, készülnek Ők is - kissé meg is könnyebbültem.

Az ünnepünk szépen telt, voltunk kettesben is, de Karácsony második napján fogadtunk vendégeket: rokonokat, barátokat. Ettünk, ittunk, ahogy azt kell. Az egyik szomszédunk - fő foglalkozása szerint asztalos - egyébként mentőápoló és sofőr - csak később tudott hozzánk csatlakozni, mert riasztást kaptak valahol a közelben. Amikor megérkezett, csak annyit mondott, hogy milyen szomorú, hogy az ünnepek alatt az idősek gyakran belehalnak a magányba.

Elérkezett az új év, kezdődtek ismét a dolgos hétköznapok. Felültem hát én is a villamosra, és a jól ismert megállóhoz érve felpillantottam az Erkélyre. A becsomagolt fenyőfa még mindig ott állt, a falnak támasztva! Elszorult a szívem.

Néhány hét elteltével - már január végén jártunk - változásra lettem figyelmes: valaki egy nagy molinót akasztott ki az Erkély korlátjára: ELADÓ LAKÁS és egy telefonszámot. A fenyőfát már elvitték, a virágládákat és a cserepeket sem láttam, egyedül a vadszőlő kopár indái tekeregtek a falakon.

Nem hittem el, hogy mit csinálok: elővettem a mobilomat, és beütöttem a hirdetésben megadott számot, majd mielőtt a hívás gombot benyomtam volna, ráeszméltem, hogy vadidegenek magánéletébe készülök magam beleártani. Ez őrültség! De úgyis egy ingatlanos fogja a telefont felvenni, én pedig érdeklődöm az eladó lakás iránt.

Egy férfi vette fel, Dr..-ként mutatkozott be. A szülei halála miatt szeretné a lakást eladni, ő külföldön lakik, soha többé nem szeretne itt élni, a nagyszülők villájában. Nagyon szívesen meg is mutatja, ha komolyan érdeklődöm. Megköszöntem, és csak annyit mondtam, hogy látásból ismertem Őket, és csak ezért telefonáltam, nem szeretném a lakást megvenni. Megkérdeztem, hogy mi történt a szüleivel, erre ő elmesélte, hogy az édesanyja még ősszel egy lábtörés miatt ágynak esett, és többé nem is kelt fel. Férje, - akivel majdnem hatvan évet éltek le jóban-rosszban - nem bírta szeretett felesége elvesztését elviselni. Elzavarta az ápolónőt, aki időnként gondoskodott róla azzal, hogy nincs szüksége segítségre, majd Karácsony előtt egy nappal szándékosan túladagolta az inzulinját. Tudta a módját, hiszen valamikor orvos volt ő is. A mentősök már nem tudtak segíteni rajta, mert több napja halott volt, mire megtalálták. A keresztnevük egyébként Klára és Tibor volt.

Alig bírtam elköszönni, annyira elszorult a torkom.

Pár nap múlva csöngött a telefonom. Megismertem a számot, az idős pár fia hívott. Úgy néz ki, hogy talált vevőt a lakásra. Azért hívott, mert szeretné, ha választanék egy tárgyat emlékül, az Övékéből. Nagyon megörültem és zavarba is jöttem, végül beleegyeztem. Mert már tudtam, mit fogok választani.

Hazafelé leszálltam a villamosról ott, ahol még soha: a villánál. Milyen különös így, közelről látni! A kovácsoltvas kerítés növényeket formáló mintái szeszélyesen kanyarogtak, akárcsak a vadszőlő indái az Erkély falán. A kaputelefonon megkerestem a nevet, felcsöngettem. Egy magas, középkorú, sötéthajú férfi jött le, hangja alapján megismertem. Bemutatkoztunk még egyszer, ő felkísért a lakásba.

Bent olyan volt, amilyennek képzeltem: kifinomult ízléssel berendezett, igazi polgári otthon, antik bútorokkal és rengeteg könyvvel, melyeknek egy része már dobozolva volt. Mondtam a férfinak, hogy mit szeretnék emlékbe. Kikísért az Erkélyre - milyen furcsa, - gondoltam akkor - most ott állok, ahol Ők - Klára és Tibor - léteztek, az a látvány tárul elém, amit Ők láttak, amikor egykor megpillantottam Őket! Alattam éppen elszaladt egy villamos. Elővettem a metszőollót a táskámból, és kiválasztottam a legéleterősebb hajtást a vadszőlőről, levágtam, és gondosan belecsavartam egy nedves rongyba.

(Utóirat: már ismét tavasz van, május vége. Továbbra is folytatom utazásomat a villamossal. Figyelem az arcokat, a tájat. Az Erkély ismét virágba borult, szárító kötélen színes ruhácskák lógnak. Az élet megy tovább, és így van rendjén!)

2017.