Érzelmes történet

(vágy. álom, valóság)


Vágy

Gyönyörű, szerető családunk volt sok-sok éven át..

Apánk halála rést vágott rég elmúlt gyermekkorunkon utat nyitva elfeledett emlékeinknek.

Anyánk leejtett kristálygömb, apró darabokra tört.

Ötven éve tartó boldog házasságát ragadta el az elmúlás egyetlen pillanat alatt.

Már csak testben volt velünk.

Lelke apánk után vágyott - az idő múlásával - egyre erősebben.

- Vajon nem éhes? Nem fázik valahol.- kérdezgette választ nem várva.

- Hol talállak, hol talállak?- suttogta.

- Hol vagy most? Hadd' menjek utánad.

Két évig koptatta a bánat, s aztán elfogyott.

Utolsó biztatásként ezt írtuk sírszalagjára:

Elindultál hosszú utadon, hogy megkeressed Őt. Megtalálod majd az angyalok között.

Évek teltek el, és én hiába vágytam rá, nem álmodtam velük.

Annyira szerettem volna - ha csak egyetlen éjszakára is - visszakapni Őket, de nem sikerült.

....

Álom

A terem üresen állt. Kopott, széles lépcső vezetett a hullott vakolatú, egykor halványzöld olajlábazatú helységbe. Inkább csak érzés volt, hogy kórházterem amit látok A helyiség végén egy keskeny sáv - éles ellentétben az előbbiekkel - fényesen kivilágított és feltűnően tiszta volt.

Ott ültem egy közönséges, egyszerű széken. Szembe velem hófehér vászonnal vont öltözőfülke, mellettem keskeny kis szoba : szintén fényben úszó..

Odabent sürgő-forgó munka folyt. Fehér köpenyben értő kezek eszközöket rendeztek csendben, szinte szó nélkül.

Egyetlen mondat hangzott el.

- Azt mondta, meg kell tenni.

A többiek hallgatása egyetértést sugallt. Úszott a helységben a feltétlen bizalom mely a mondat tulajdonosát övezte.

Meg kell tenni. Nincs kérdés.

Nyugalmuk engem is áthatott. Nem féltem. Csak ültem a széken mozdulatlan, amint a fehér köpenyesek körbe vesznek.

Határozott mozdulattal egy hosszú vastag tűt szúrtak a halántékomba.

( itt az olvasó felszisszen ) majd gondosan bekötötték a heget, fejemre kötésfogó gumiháló került.

Nem láttam az arcukat. Valahogy nem is volt számomra lényeges.

Szokatlanul szép őszi idő volt. Egyedül voltam a kórház napsütötte parkjában. Élvezve a száraz levelek térdig érő halmazát lassan sétáltam kifelé.

De egy padnál megtorpantam. Önmagamat sem értve, összevont szemöldökkel kérdeztem:

- De hát mi volt ez? Mit kerestem én itt? Miért tették ezt velem?

Nem voltam dühös, sem elkeseredett. Semmi rossz érés nem volt bennem, csupán kíváncsiság.

Megindultam visszafelé, hogy magyarázatot kapjak.

Ekkor valaki megszólalt a hátam mögött.

Békés, nyugodt hangon mondta:

- Ne kutasd, ne keresd mindennek az okát. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Nem érdemes kergetni a miértet, a valódi ok vagy örökre rejtve marad, vagy az idő előcsalja.

Azzal eltűnt a hang, és - ha volt egyáltalán - a test is. Ezúttal sem néztem hátra. Nem volt szükséges látnom.

Szavai mégis megnyugtattak. Elhessegették a kíváncsiság okozta nyugtalanságomat, és vidám léptekkel hagytam el a kertet.

Egy lejtős úton sétáltam lefelé. Valaki hátulról meghúzta a szoknyám alját.

- Ej, micsoda gyerekes csíny! - gondoltam magamban, és biztos voltam benne, hogy arctalan tanácsadóm tréfálkozik velem, mutatva hogy szívébe fogadott, s így köszönte meg, hogy elfogadtam a szavait. De nem ez volt a köszönet ...

Hátra fordultam, hogy rámosolyogjak. Ő nem volt sehol.

Az utca felső részében ott volt Anyám és Apám. Lassú léptekkel jöttek felém.

Boldogan, kart-karba öltve, mosolyogva teljes egyetértésben, mint azelőtt.

Én csak álltam és szólalni sem bírtam. Szemem tele könnyel, a szívem csordultig boldogsággal...

Megtalálta! Kiáltottam magamban! Megtalálta, megtalálta, megtalálta !

Csinosak voltak. Apámon egy eddig sosem látott vékony irha mellény.

Mint azelőtt is mindig, ha valami szépet, újat láttunk egymáson, megdicsértem:

- Milyen szép mellényed van. - mondtam.

Szemében a szokott huncutsággal mondta

- Tőle kaptam - simított végig a puha prémen. Csupán sejtettem kiről beszél.

Elindultam feléjük. Nem futottam, csak lépkedtem, hogy tovább tartson a csoda.

Anyám megszólalt:

- Kislányom, ne haragudj, hogy zavarunk.

Itt bele fojtottam a szót:

- Istenem! Hát hogy tudnék haragudni rátok? Hiszen erre a pillanatra vágytam évek óta! Soha életemben nem haragudtam rátok. Hogy is zavarnátok éppen most, mikor csodát tettetek velem

Kitárt karral öleltem mindkettőjüket. Éreztem a testüket! A kezük érintését!

Maga volt a valóság!

Mosolyogva ébredtem. Vidám és boldog voltam.

Egyet sajnáltam csak, hogy az álmot nem tudjuk átadni másnak, hogy megálmodhassa ugyan azt.

Jó lett volna megajándékozni vele a testvéremet.

....

Valóság

Van úgy, hogy az álomból valóság lesz - mondják.

Az én álmom mostanra napjaim részévé vált. Nem kell álmodjak ahhoz, hogy felidézhessem minden mozzanatát, de még az ölelés és az érintés is bármikor az enyém lehet.

Nagy ajándék ez nekem.

Nemrég orvosok vettek körül. Nem láttam az arcukat. És nem féltem.

Megoperáltak. Volt egy daganat a halántékom mögött...

"- Ne kutasd, ne keresd mindennek az okát. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Nem érdemes kergetni a miértet, a valódi ok vagy örökre rejtve marad, vagy az idő előcsalja."- mondta.

Igaza volt.

Köszönet mindenért.