Felesmás

   Zabos Ádám, hatalmas, egészséges testet kapott a jóistentől, és bejelentett kőművesi munkát egy közepesen rossz hírű építési vállalattól, mégis elégedetlen volt az életével. Maga sem tudta volna megmondani pontosan miért, de úgy érezte, a rendszer folyton-folyvást kibaszik vele. Zabos egyáltalán nem volt zabos, egyszerűen csak elege lett, és szeretett volna szembe menni a dolgokkal. Olyasféle pacák volt, aki imádott mellékszereplőként felbukkanni a tilosban parkoló autókról készült fényképfelvételeken, amint éppen beint a háttérben, vagy módszeresen végigpattogtatni a gumilabdákat a játékosztályon, vagy órákig tanulmányozni a gyorsan romló élelmiszerek lejárati dátumát a hipermarketben, és közben kajánul belevigyorogni a biztonsági kamerákba. Ő volt az, aki a kasszánál pimaszul kereste a pénztáros tekintetét, akit többször és jól hallhatóan előre üdvözölt, holott jól tudta, hogy csak akkor fognak visszaköszönni, ha az előző vásárló SuperShop kártyájára már rárakták az aranyat érő pontokat, amin aztán csupa hasznos holmit, és kétségkívül osztályon felüli portékákat lehetett vásárolni. "Aggyá jegyet!" - üvöltötte a parkolóban a jegykiadó automatának, fizetésnapokon pedig példás tömörséggel esemesezett vissza bankja egyenlegértesítőire: "Kössz".

   Ma - ráadásul - bal lábbal kelt külvárosi otthonában, ahol a tiltott állattartás ellenére valahonnan mégis orrfacsaró disznószar szag szivárgott be a lakásába, a nyári melegben nyitva tartott ablakokon keresztül. Ezt persze csak azután vette észre, hogy felriadt a szomszéd kutyájának a házőrzés látszatát keltő ugatására, amit egyébként évek alatt sem tanult meg tolerálni, ahogy a kutya sem a hajnalban munkába járó melósokat. "Benyali fontoskodó fasz!" - gondolta magában vagy századszor és azonmód rutinszerűen kotorászni kezdett éjjeliszekrényének tetején, a cigarettásdoboz után kutatva. Az első, mélyen letüdőzött slukk, akár jól is eshetett volna, ha nem jut eszébe megint, hogy nem is olyan régen, volt ott még egy szál, mind közül talán a legfontosabb, amit nem is ő vett ki a dobozból, hanem a dohánykereskedelem. "Az anyjuk kurva anyját!" - préselte ki a foga között dühöngve, de ez már nem segített rajta, a nap végleg megborult, és Zabos - szokásához híven - újra átesett a ló másik túlsó felére, azaz pontosan oda, ahol mindig is volt: egy zsörtölődő, mindennel elégedetlen, örökké kielégületlen és semmit meg nem értő ember életébe. Kapkodva ráncigálta magára combban előkoptatott, kissé rövid, de akciósan vásárolt álfarzsebes farmernadrágját, amibe ezredjére is hiába próbálta belegyömöszölni a pénztárcáját. "Köcsög farmergyártók!"- mondta, majd elviharzott otthonról, az egyetlen - reggel is nyitva tartó - környékbeli kocsmába, a Mámor sörözőbe. Titkon ugyanis tetszett neki a kocsma jelmondata: "A pohár fenekén mindig süt a Nap!"

- Egy korsó csapoltat - mondta az alkohol gondolatától már némiképp megenyhülve, de az első pillanattól gyanakodva méregette a szokatlanul kecses korsót.

- Ez mi?! - kérdezte, amikor a csapos kitette elé a harmatcseppektől gyöngyöző Dréhert.

- Hogyhogy mi? Hát a söröd - mondta neki a pultos óvatosan.

- Nem stimmel - mondta Zabos Ádám erőltetett nyugalommal, miközben jelentőségteljes pillantást vetett a korsóra, aminek a tetején jól olvashatóan ott virított a pontosan 21 Celsius fokra kalibrált űrmérték: 4 dl.

- Én egy korsó sört rendeltem.

- Akkor rendben is vagyunk. Ez egy korsó sör. Egészségedre! - felelte a kocsmáros, de hangjába érezhetően némi félelem vegyült, mert ismerte már Ádámot, korábbról.

   Zabos - abban bízva, hogy a következő mondattól majd megérti az előző, meg nem értett mondatok tartalmát - hosszasan kivárt, de a pultos láthatóan befejezettnek tekintette a beszélgetést, így aztán nem is szólalt meg újra. Emberünknek minden hallgatagon eltöltött perc újabb és újabb viharfelleget sodort borús homlokára, söréhez nem nyúlt, és azon tépelődött magában, hogy mi is tűnt hova, és hogy régen miért volt minden jobb és egyszerűbb, és miért volt úgy, hogy ha valamit a nevén nevezett az ember, akkor mindenki ugyanarra gondolt, amikor váratlanul - maga sem értette hogyan - lapátkeze meglódult, és hatalmasat csattanva landolt a pulton.

- A kurva életbe! Ha kell, kifizetem kettő árát, de azonnal keríts nekem valahonnan egy normális korsót! Ebből a szarból én nem iszom!

A kocsmáros idegesen ugrott egyet ijedtében, majd sietősen elviharzott, hogy némi csörömpölés után, kezében egy poros, vastag üvegkorsóval kerüljön elő.

- A múlt héten cseréltük le a készletet, de hátul van még néhány a régiekből - mentegetődzött.

- Engem ez kurvára nem érdekel! - mondta Ádám pusztító hangon - Ráadásul most annyira felbosszantottál, hogy muszáj hoznod egy felest is. Barackot! - mutatott a rövidek felé, majd nagyot húzott a korsóból.

  A csapos groteszk mosollyal az arcán, zavaros eszmecserébe kezdett a 90 darabos százas papírzsebkendőről, a 175 milliliteres két decis tejfölről, a 18 darabos húszas pilóta kekszről, a kilenc decis literes étolajról, a nemzeti összjövedelemről és az egyre nehezebbé váló piaci érvényesülés összefüggéseiről, és közben igyekezett feltűnés nélkül leakasztani egy pálinkáspoharat a pult mögötti pohárszékből.

- Nekem te csak ne középutaskodjál itt! - mondta gyanakodva Zabos, aztán ráförmedt az addigra már minden ízében reszkető kocsmárosra.

- Mi lesz már azzal az istenverte pálinkával?

  A csapos olyasféle mozdulattal rakta ki a pultra a pálinkás kelyhecskét, mint amilyennel a halálraítéltek hárítják el az utolsó szó jogát. Remegő kézzel próbálta beleügyeskedni a pohárba a 4 centiliter töményet, amikor Zabos arcán a felismerés vészjósló villanása rángott végig. Száját dörgedelmes szólásra nyitotta volna, de szavak helyett akkor már csak valami rettenetes szakadt fel belőle egy végső, megrázó erejű és sörszagú böffenéssel, aztán magatehetetlenül a pultra rogyott és éjfekete tus ömlött szét tekintetében.

   Még élt, amikor megérkeztek a mentők, de már nem tudtak rajta segíteni. Tenyerét maga felé fordítva, középső ujjával furán az égre mutatva halt meg a hordágyon. Utolsó szavai ezek voltak:

"Engem ti nem grammoztok le!"