Felix, ave, Varadinum

Feltámadt a lusta szél a Körös felől. Esteledett. Az ispotályosok házánál egy sovány atya lassan csoszogva meggyújtotta a kis mécsest a Szűzanya szobra előtt, majd sorra a többi ház fülkéiben is. Laudetur, intett a porban hancúrozó gyerekek felé mosolyogva és derekát tapogatva vizet húzott a kútról. Éhes kutyák szimatolták a füstöt, készült a hagymás a köles a tűzhelyeken. A sarki ház előtt kőfaragók rakták a szerszámot halomba, nevetve ugratták egymást, bőrkötényeikről vastag felhőben szállt a kőpor s egyikük vizet zuhintott társa poros fejére. Mezőről hazatérők köszöntötték egymást hangos szóval és lódobogás hallatszott a vár felől. Zömök, barna asszony állt egy ház előtt és merőn nézte a Vadkert felőli utat a szürkületben, majd bement, hogy rőzsét vessen a tűzre. A fellobbanó láng megvilágította fölé hajló arcát, sötét szemét, pisze orrát. Barna fürtje makacsul előrebukott a kendő alól, és megült kedves, szív alakú arcán. Gömbölyű karjával megsimította homlokát, majd kavart egyet a sercegő hagymán. A lángok körbenyaldosták a fazekat, és villogó fényt vetettek a hosszú asztalra, a két padra meg a görbe székekre. Fehér vászontarisznyák lógtak az ajtó szemöldökfájáról, és meg-meglibegtek az alkonyi szélben. A Körös túlpartja felől halk énekhangot hozott a víz, valahol kisgyerek sírt fel keservesen. Apró, fehér ruhás, csíkszemű gyerek futott be lelkendezve és átkarolta az asszony derekát. Kis fekete kutya csaholt mögötte.

- Tán megéhezél a szamócaszedésben, gyereköm - ölelte magához fél kézzel Jula a fiát, míg asztalra koppantotta a tányért. - Szedret leltötek e vagy csak fiveket?

- Még vadalmát is találánk öregapámmal, meg mindenféle fiveket is, csak ránk esteledett és indulnunk kellett igenyöst - magyarázta Lackó és nagyot húzott egy bögréből. A kutya a tűzhely mellé telepedett, ragyogó szemét le nem véve kis gazdájáról.

Kintről lépések csoszogtak és belépett az öreg Sebes. Csíkosra szőtt vászontarisznyáját lassan bontogatta, s óvatosan rakta padkára a füveket. A tűz rezesre festette fehér haját, hosszan lecsüngő bajszát, erős orrát és széles arccsontját.

- Na, mögsegéjtett a Szűzanya, lelénk betyárkórót, ravaszfarkot meg székfűt is. Alkapitány urunknak ígértem vót még két napja. Igön szakgat a dereka, mióta megjött külországból.

- Lesz annak nagyobb gondja is hamarost, ha igaz, amit a Péntekhelyi piacon beszélnek.

- Beszélj - morrant az öreg a lányára és felkötötte az erős szagú gyökereket egy kampóra.

- Közeleg a török. Temesvár felől érkezett pár napja egy sebesült ágyúöntő, az ispotályosok viselék gondját, az riogat mindönfelé. Beszélik, hogy Balogh alkapitány uram parancsba adá, amint meglátik az előőrsöt, gyújtassék fel a vár körül minden, ne adhasson védelmet a támadóknak. Vaj, oda lesz a sok ház, teremtőm, istenem kegyüggy szegény fejünknek!

- Atyám uram megvívná a török basát is a nagy kardjával - villogott a szeme Lackónak, míg a kölest kanalazta. Jula elfordult, s köténye csücskével lopva törölte szemét.

- Az ám, ha nem maradt vóna oda a hadjáratban - morogta Sebes apó, és felhajtott egy kupa bort. Kintről kutyaugatás hallatszott, és pernye füstje szállt a tűzhelyről. Jula szipogott, Lackó némán ölelte.

- Ne ríjj, jányom - simította meg az öreg a könnyeit törölgető Jula haját - katonaember vót az urad, csatában vitézkedett, isten meg a haza védelmében. Ha jön a török esmég, majd kiállunk ellene. Ezt mívelte az apám apja is, hát mink is ezt tesszük. Jer, csak úrfi!

- Na, Lackó, hadd halljam, el tudod é sorolni a várbéli bástyák nevit - állította térdei közé a borzas kisfiút.

- Csonka, a Veres, az Aranyos meg a Kerálfia - számolta Lackó homlokát ráncolva. - Meg az új, ami Bethlen urunkról kapta a nevit. Sebes nagyot bólintott. Nincs párja a váradi várnak erősség dolgában messze a vidéken.

- Öt erős bástya, meg a kűfalak, talján módiban rakva, nem is szólva a várárok dógáról. Csak széltében meg van vagy ötven lépés, s mély, mint az ördöng árka. Benne a Hévjó meg a Körös vize. Télen is vívhatják, sose fagy be a vize annak. Várnagy urunknál szógáltál, jányom, náladnál jobban senki nem ösmérheti a sánckapu titkát. S a temérdek ágyú, a vetőgépek meg a robbanó porok! Csuda mind! Élelem busásan, kútja vize, mint a gyöngy, vitézei számolatlan.

- Nem tudom, apám-uram, sok mindent beszélnek az emberek, s én csak egyszerű asszonyszemély vagyok. Megnyugvást akarok, semmi mást. Mióta az eszemet tudom, mindég vívtunk a törökkel, sose volt békesség ezen a tájon.

- Isten áldotta vidék ez, gyermek. Bő vizű, tiszta folyókban, halban-vadban gazdag. Dombjain termő gyümölcs meg szőlő édessége vetekszik a mézzel. Gyógyfivei, vásárai, messzi földön híresek. Csoda e, ha sokan maguknak akarják? Lackó fészkelődött a széken.

- Mézet, vajh tanálunk e holnap, öregapa, jó édeset, mint a múltkor?

- Megkeressük az öreg odvat, s ha úgy akarja az erdő tündérkéje, lelünk bőséggel. Hagyunk a méhöcskéknek is becsülettel, s legközelebb újra lesz - ásított Sebes - de a halfogó szükőt se hanyagoljuk. Visszük azt is.

Jula magához húzta Lackót és a nyakában lógó fakeresztet babrálta. - Ez vigyáz rád, fiadom, a kresztöcske, az mit apád-urad faraga néked. Minden utadon, minden dógodban mögótalmaz, vigyázza léptedet, mint Jézus urunk vigyáz odaföntről. Dicső szentünkről, László kerálunkról kapád a nevödet. Lásd, várasunkat alapítá két angyal szavára, azmikor vadászgata ezen a tájon.

- Meséld el, apó, hugyan vót - fészkelődött Lackó Jula ölében és tagra nyílt szemekkel figyelt.

- Valamikor régen, mikor a Körösünk lustán kanyargott és sok kis szigetén farkasok, őzek, rókák éltek bőséggel, egy napon arra lovagolt a dűcső kerál. Fényes kíséretét hátrahagyva vadászgatott a nagyúr, jó lován éppen egy csodálatos szarvast űzve, mikor egy kicsiny, selymös gyepű tisztásocskán édességös hangokat halla. Két gyenyerőségös, hófehér ruhájú angyal szólítá s bíztatá kegyös szóval, alapítson templumot azon a helyön, Jézus urunk s Szűz Mária anyácskánk tisztöletére. László kerál, istenfélő fejedelmünk, térdre esött az angyalok szavára, s imáiban kérte a fennvalót, segélje őt nagy munkájában. Mesteröket hozatott nagyszámban, kűfaragókat, pallérokat meg ácsokat, külországból való nagy tudású építőket s rögvest prépostságot fundált ezön a helyön. Vitézségben, igazságban, istenfélelemben László urunk párját ritkítá s meghagyá, halála után tetemit jó városában helyezzék örök nyugodalomra. Isteni csudaszámban mene, azmikor halottas szekerit húzó ökrök megindulának maguktól városunk felé. Itt lett hát eltemetve, s sírjánál azóta is csodák történnek, a vak látva tér haza, bénák elhányják botjukat és igazságtevő helyként, ládd, messzi földről érkeznek, kik pörben állnak. Róla kapád nevöd, kis Lackó, a bátor lovagról, ki dücsőséget szerze várasnak, országnak, nemzötnek. Vaj, adja az Úr, élj te is dücső, boldog életet, vigyázzon reád névadó szentöd, gyermök.

- Nem kérek én semmit az Úrtól, csak engedje meg fölnevelni néköm ezt a gyermeköcskét, itt. - Semmi kívánalmam nincsen egyéb - sóhajtotta Jula feltörő indulattal, és magához ölelve a gyereket, gyönyörködve simogatta fürtös haját. Halkan dúdolt és ringatta. Bogár, a kis fekete kutya jóllakottan feküdt a küszöbön.

Nagyot pattant a tűz, és megroskadt a parázs. Szelíd tücsökszó muzsikált és a vár felől vigyázók hangját hozta a szél.

- Ammondó vónék, adjunk hálát istennek a mai napért, és tegyük el magunkat hónapra - törölte kését Sebes apó. - Vadkertnek kerülünk még egyet hónap, aztán visszük a fiveket a vásárba.

Kutyaugatás hallatszott, s valahol dobbantott egy ló. Bogár felemelte a fejét és éleset vakkantott. Lágy férfihang énekelt epedve, majd lány-kacagás gyöngyözött s halt el. Jula kibontotta a haját, párat fésült rajta csontfésűjével és elfújta a mécsest.

- Hónap kapok e én is gyócstarisznyát, mint öregapám, gyűjtök belé árnikát meg székfűt - suttogta később álmos hangon Lackó, míg anyjához vackolódott a sötétben. - Kapsz, fiadom, ézös egyetlenöm, hogyne kapnál - ölelte Jula és aztán már nem hallatszott más, csak békés lélegzésük és a fák zúgása a szélben.

Szent Péter hegyén nagy volt a sürgés másnap dél tájt. Vonuló török előhadak hírét hozták a vigyázók. Présházakat gyújtatott fel sebtében Balogh Máté alkapitány, s parancsolta a hegybéliek és mindennemű váradi polgár azonnali bevonulását a várkapuk mögé. Kisírt szemű asszonyok rakosgatták kordéra az ennivalófélét, ágybéli holmit, öltözetet keveset, mert a jó isten igen meleg napokkal áldotta meg teremtményeit azon a nyáron. Ki ki cserépkorsókat töltetett meg borból, a legjobb orvosság ostrom idején, akadt, aki kevéske ékszerszámát dugta korsóba rejtve a pincébe vagy aranydénárjait ásta a ház küszöbe alá. Lovasok keringtek idegesen a külváros utcáit járva, és várták, hogy eltakarodjon a nép Péntekhely módos házaiból. Csak Szalárdi János uram, a hiteles hely jegyzője s némely városi tanácsnok ismerte a helyzet komoly voltát. Boldvai Márton várkapitány, a fejsebébe váratlanul elhalálozott Rákóczi fejedelem tetemit kísérte Ecsedre, amint illő, a várőrség jelentékeny részének kíséretében.

- Kérem a Teremtőt, ki ne derülhessen, hogy alig maréknyi hű katonámmal, vitéz deákkal s három pappal veszem fel a harcot a közelgő törökkel - nézett végig komor arccal a vár palánkjáról az alkapitány. - Jegyző uram, jelentse az embereim számát s a várható polgárokét.

- Nyolc tagból álló vezérkar s védelmi tanács segíti nagyuram munkáját, meg a vármegye két alispánja - sorolta Szalárdi János - valamint nyolc kapitány ügyel a bástyákra, egyenként százötven emberrel. Ezen kívül majd negyven deák áll szógálatodra, uram.

- Ezekből hány a vitéz s mennyi a tüzér az ágyukhoz. Van e orvos közöttünk - sorolta türelmetlenül a várkapitány, a felszálló füstöt figyelve Péntekhely égő házai felől.

- Jó uram, nincs több pár száz gyakorlott vitéznél, s ebből is mindössze néhány fő, ki tüzéri teendőkben járatos. A városbéli polgárok hősiességére számítva, úgy gondolom, majd kilencszáz lélek, az ki a várat megvédeni hivatott. Orvos nincs közöttük, uram, de két borbély máris jelentkezett szógálatodra. Mindösszesen talán kilencszáz lélek, ki sorsát a kezeidbe helyezi, jó uram.

- Kilencszáz fő - suttogta a kapitány kardja markolatát szorítva - uram segíts, Jézus irgalmazz! - Fújasd meg a kürtöket! Mindenki azonnal meneküljön a várba! A kapukat vecsernyekor lezáratom - szólt és a látóhatárt kémlelte, ahonnan porfelhő szállt, sípok és düdükök hangját hozta a szél.

Az erdő mélyén rigó szólt és amint a kis patak páfrányos partján megpihentek, Sebes apó köles cipót és hagymát rakott a tarisznyára. Falatoztak, majd Lackó hanyatt dőlve a felhőket nézegette. Bogár mérgesen ásott egy bokor alatt.

- Ott egy sárkány, apó, az meg egy menekülő lovas. Vajh, hogyan lehet ennyi csudálatos dolgot a felhőkben meglátni? Ki lakik a felhők felett?

Sebes a füveket válogatta és Lackót okítgatta.

- Ez gyűszűvirág, jó orvosság a fáradt szívre, az meg taplógomba, sebre ád gyógyulást. Telve a rét meg az erdő gyógyító fivekkel. Ott meg három kis nyírfa, ládd e Lackó, mint három szépséges leányzó. Eleink azt tartották, elvarázsolt leánkák űk, s csak a bátor vitézt várják, aki megszabadéjtja űköt a gonosz varázslástól. - Alszol e, gyermök vagy figyelmezel?

- Figyelmezek, apó, csak nem tudom, mi ez a dübörgés. Hallga, csak - hajtotta fülét a földhöz Lackó és meredt szemmel figyelt. A kis fekete kutya halkan morogva nézett a város felé. Az erdő széle felől dob és síp hangját hallották. Fekete füst szállt a házak irányából. A madarak elnémultak és ágak recsegése hallatszott. Sebes figyelt, majd némán felállt, tarisznyába kapkodta a füveket, és kézen fogta Lackót.

- Csendesen járjunk, hogy ne ijesszük meg az erdei vadakat, innentől egy szót se - hajolt közel a gyermekhez, aki némán bólintott, majd elkerekedett szemmel nézett mögé. A patak partján három tatár lovas léptetett ki az ösvényről. Még megijedni sem volt idejük, suhogás hallatszott, és máris a pányva foglyai voltak. Bogár beszaladt az erdőbe.

- Nyelvet hoztam, felséges úr - járult a bölükbasi az aga elé három fertály óra múlva. - Füves ember az öreg, a gyerek az unokája. A vártól délre fogtuk el őket, az erdő szélen. Allah világosítsa meg az elmédet, hogy dönthess a sorsuk felől.

- Szedj ki belőle, amit lehet, aztán öld meg - hajolt az aga a térkép felé. -És a gyermek, felséges úr?

- Mehet a foglyok közé - intett az aga, és elnyomott egy ásítást.

A vár körül füst gomolygott s pár elkésett menekülő könyörgött hangos szóval bebocsátásért. Talán az északi kapunál, integetett egy vitéz és valamit hátrakiáltott az őrségnek. Váradot bekerítették. Nem volt menekülés.

Az Aranyos és az Ablakos hegy völgyéből dobok hangja hallatszott, a Kis Körös és Velence gyümölcsfáinak takarásából ágyúcsövek meredtek elő. Ameddig a szem ellátott, színes sátrak emelkedtek a felégetett házak üszkös romjai között. Sípok szóltak és jajgattak a düdükök.

- Urak s vitézek, Várad szabad királyi város polgárai - emelte kezét esküre Szent László arany szobránál Alpestesi Balogh Máté kapitány - mikor szent kerálunk angyali bíztatással megalapítá városunkat, esküvel fogadá, hogy az igazság, a kereszténység és a böcsület sziklaszilárd bástyájává építi. S lám, városunk a gazdagodás és gyarapodás útjára lépett. Csinos házai, jámbor, szorgos lakói, külországoknak is dicsőségére váló tudósainak műveltségét messzi földre elvitte a hír. Megirígyelék a mi boldogságunkat, tiszta élötünket, atyámfiai, s esmég támadnak kelet ördöngei. Sokszor és sokakat űztek, égettek és gyilkoltak ellenségei, azkik e falak közé menekültek, s most én sem ígérhetek mást, csak vért és könnyeket. A fertelmes török had lám, már a városunkat égeti, vagyonotokat dúlja. Ne csüggedjünk! Fogadjuk meg szent esküvéssel, hogy a várat a legjobb tudásunk szerint megótalmazzuk, mindennemű csalárdságot, árulást elvetünk és utolsó vérünkig hűek leszünk kerálunkhoz és hazánkhoz! Nézz le reánk, vitéz kerál, emeld meg felséges jobboddal arany csatabárdod és sújts le haragodban ellenségeinkre! Segíts Szent László kerál! -dörögte és a nép éljenzett.

A lenyugvó nap fényében felragyogtak a szobor drágakő szemei, csatabárdja kigyúlt s lovának pompás sörénye szinte égni látszott. Szent István és Szent Imre herceg pompázatos szobra is életre kelt a napsugarakban s a várnép egy emberként borult térdre.

- Légy velünk urunk! Könyörülj Boldogasszony!

- Ámen - suttogta Jula a tömegben és könnyes arcát az ég felé fordította.

Péntekhely romjaitól délre terelték össze a rabokat a mókázásra kész akindzsik. Kurjongatva, körbelovagolva, egyre szűkülő körökbe hajszolták a környékről összeszedett földműveseket, egy-egy asszonyszemélyt gyerekestől, kereskedőket, kik már nem érték el a vár biztonságot nyújtó falait, meg pár papi személyt, akik vállalva a vértanúságot, nem hagyták magukra híveiket. Lassan esteledett. A távolban tüzek gyúltak és kiáltozást, sípok hangját hozta a szél. Kutyák ugattak, férfiak rikoltoztak ismeretlen, elnyújtott dallamot és kétségbeesett sikoltások keveredtek az énekszóba. Körben nagy tüzek égtek és a foglyok lehajtott fejjel, bronzvörös arccal álldogáltak a fényben. Amott egy szőke gyereklány húzódott kibomlott ruhájú anyjához remegve, odébb két testvér ölelte egymást szipogva. Öreganyjuk rikoltozva szidta istent és átkozta a szűzanyát. Gyerekek sírtak, mint rémült kis állatok és papok bíztatták hangos imára a rabokat. Volt, ki tűzből menekült, s égett condrában egykedvűen álldogált, szörnyű sebeire ügyet sem vetve.

- Most nem kell félned, Lackó, édes fiadom - suttogta Sebes apó a remegő gyermekhez. - Gondolj az elvarázsolt nyírfa leánkáira és tudd, te vagy a bátor vitéz, ki megmenekijti űköt. Imádkozz majd szeginy bűnös lelkemért, ézösöm, s ne feledd, az mire tanéjtottalak.

Közben az akindzsik takaros csomóba rakták könnyű bőrpajzsaikat s egy renegát magyarral körbejárva, tízes csoportokba osztották foglyaikat. Kiáltozás és káromkodás szállt, mikor külön terelték sikoltozó asszonyaikat, de hamarosan elcsendesedtek, amint térdre nyomván őket, egy-egy harcos, késének biztos mozdulatával a kulcscsont ívénél, szívükig szúrt és megváltotta őket a földi világ szenvedéseitől. Nem volt menekülés. A szemrevalóbb vászoncselédeket a táborba terelték, és volt ki vadmacska módjára küzdött, aztán szép fehér nyakának átvágásával megnyugodott, s míg vére bugyogva festette sötétre a füvet, szeme megtörten meredt a csillagokra. Férfiak röhögtek s bíztatták társaikat kik a sátrak között legyűrték a sikoltozó szüzeket.

- Ismerem - állt meg a renegát magyar Lackó előtt - az öregapja fives ember, az anyja a várnagy urunknál szógált. - Még hasznos lehet - forgatta Lackó medálját elgondolkodva a bölükbasi és egy piros sipkás akindzsi nagyot lódított a gyereken.

- Apó - sikított visszanézve Lackó, ám Sebes addigra a tűz mellett hevert és ősz hajába játékos lángnyelvek kapdostak.

Ha Isten letekintett akkoriban Váradra, elcsigázott védőket, hős asszonyokat és elszánt ostromlókat látott. Esténként szurkos ágytakarók fényénél folyt az elkeseredett harc az omló várfalak tetején, sebtében felhúzott paticsfalak és árkok menedékében. És zuhogtak az ágyúgolyók, és dőltek a kőfalak, és bomlottak a menedékek. Hétszámra takarta a napot a füst és a védők lassan nem ismertek egymásra az arcukra rakódott koromtól. Apa siratott fiút, anya kereste gyermekét és a két borbély csak imáival tudta gyógyítani az ágyúgolyóktól leszakított végtagokat. Imákkal járt körbe a három pap, aztán csak egy maradt, ki aztán megbomló elmével szent énekeket harsogva járta a tűzbe borult falakat, mígnem egyszer fejét leszakítá egy ágyúgolyó. Bomló halottak bűze terjengett és fogyott az élelem. Isten elfordította az orcáját.

Egyik este meleg szél kezdett fújni délről, elverte a kormos füstöt a vár fölül és égzengéssel adták hírül az égiek, hogy aznapra megelégelték az öldöklést. A sűrű, meleg eső eloltotta a tüzeket, elverte a dögletes hullaszagot és jólesően enyhítette a sebesültek és haldoklók kínjait. Elcsitult a harc és csak a zápor monoton dobolása hallatszott a romokon. Jula egy oszlop romjainak vetette hátát és kormos arcát az esőbe tartva halkan zokogott. Fakó, égett kendőjét lemosta a víz és minden mennydörgésre összeverődtek a fogai. A villámfénynél csuklyás alak érintette meg a vállát, és ő ijedtében egy felkapott kődarabbal próbált védekezni. Az idegen lefogta remegő kezét, szétnyitotta töredezett körmű, sebes ujjait és egy apró, fából faragott keresztet csúsztatott a tenyerébe. Az asszony felhördült, mire a csuklyás befogta száját és szorosan a füléhez hajolva beszélni kezdett. Nem, rázta a fejét hitetlenkedve az asszony, és a férfit kémlelte. Az csak bólogatott, majd kis idő múltán, az egyre erősödő égzengés közepette két sártól csöpögő alak ereszkedett alá a romokon a vár árkába és egy felfújt kecskebőrön csendben evezett át a túlpartra.

- Szóval éheztek. Adjátok meg magatokat, és szabadon elvonulhattok. Ehettek, ihattok. Maradhattok az én alattvalóim is vagy elmehettek. Tetszésetek szerint. - Megmondtam, asszony - szólt Ali pasa, elnézve az arcra borult asszony fölött, élvezettel rágcsálva egy érett fügét - a fiad életét adom cserébe a vár árkának titkos vízlevezetőjéért. Előbb utóbb bevesszük a várat, de ha segítesz, megmentheted nem csak a fiad és magad életét, hanem a várbeliekét is. Tolmácsold - intett a leborult tolmácsnak, és kövér ujjai közé csippentett egy szem szőlőt. - Szeretem ezt a vidéket, ahol ilyen szőlő terem. Allah áldása van ezeken a dombokon - mondta halkan a meghajolt bőlükbasinak és kedvtelve nézte sátra hűvöséből az eső után gőzölgő tájat. - Csak ez a dögszag - kavart kezével az alabástrom tálacskában illatozó füvek füstjébe, és megvillantak gyűrűjének ékkövei.

- Mondd meg uradnak, hogy látni akarom a fiamat. -Ha él, mint mondjátok, úgy cserébe az életéért és a szabadulásunkért elvezetlek a titkos kapuhoz. Hozzátok elém - suttogta Jula a szőnyeg kacskaringós mintáinak és megnyalta cserepes ajkait. Hátán verejtékpatakok indultak és lecsorogtak a nyakáig.

Fertály óra múlt tán, és a pasa térképén pirossal jelölt kereszt jelezte a víz elfolyásának irányát.

- Itt ássatok tíz öl mélyre - állt meg a várárok déli részén az asszony, szorosan fogva Lackó kezét. Mocskos szoknyáját friss szél lobogtatta. - A sátrakat szedjétek fel Péntekhely irányában, mert mindent elmos majd a víz, tenger fog itt kifakadni hamarost. Hatalmas vaskapu rejtőzik a mélyben, ha elmozdítjátok, egészen elfolyik a víz az árokból.

- Elvonul a török! Bontják a sátrakat déli irányban, kapitány uram - futott másnap reggel Belényesy Ferenc a templom romjainál imádkozó úrhoz és Boldvai Márton álmatlanságtól és koromtól gyulladt szemekkel nézte a vonulókat.

- Nem hihetem, valamiben mesterkednek ezek - szólt és összehívta a tanácsot.

- Ássatok - intett a bölükbasi - és több száz csákány kezdte ontani a földet. Dobbant és remegett a föld, nyikorogtak a hatalmas szekerek és hamarosan hegy emelkedett Péntekhely romjain.

- Aki elébb meglátja a vaskaput, azt megjutalmazza a fenséges pasa - kiáltotta a bölükbasi és fehér kendővel legyezgette izzadt arcát. A nyílást kiszélesítették, amint feltűnt a vaslemez, aminek zárait letördelték, majd ágyúvontató kötelek legvastagabbikából csomóztak vasgyűrűire hurkot. Bivalyok vontatták, csupa válogatott állat. Ali pasa a közeli Szent Péter hegyéről nézte végig, amint a mocskos ár elönti az egykor volt Péntekhely romjait, és sodor lovat, katonát. Magyar s török hullák keveredtek immár békés körtáncba égett gerendák és avas nádkupacok között, helyenként ló dögöt forgatott a víz. A védők megkövülve nézték, amint a törökök százai friss földkupacokkal kezdik feltölteni a vár iszamos árkát.

- Bevégeztetett - mondta Boldvai Márton várkapitány és keresztet vetett. Megszólaltak a vár harangjai és a védők térdre estek.

Észak felé, amerre senki nem figyelt, magányos lovas vonult. Előtte kis fekete kutya, nyergében gyermek, vállán kenyeres tarisznya. Imádkozott.

Da pacem domine.