Halcsík

Tizenkilenc múlt, az iskola ekkor köpte ki, túlkoros így is, mondták sajnálkozva, nem vállalhatjuk. Foglalkoztató iskola volt egyébként, akkoriban eddig vitt a motor, a fiút mindez nem érdekelte, az apját azokban a napokban vesztette el, s kölyök volt még, mikor az anyja elment a családtól. Maradt a nagymama meg a gyász, nem tudta persze, hogy a folyamatot így hívják, csak bömbölt naphosszat, hagyd már abba, nekünk is kijutott, szóltak rá. A nagymamának jutott a legtöbb, erről igyekeztek megfeledkezni a rokonok, a fiúnak neki kellett helyet keresnie. Hogy otthon marad, nem jöhetett számításba, az időskor a gyerek ellátása szempontjából nem kedvezett, maholnap meghalok én is, gondolta az öregasszony, mi lesz akkor.

   Mi lesz, jutott eszébe egy este a fiúnak is, az apa nélküli ház érthetetlenül s egyszerre nőtt meg, a pizsama felsőjére csurgott a nyál meg a takony, veled akarok maradni, nagyi, suttogta. Az öregasszony nézte a fiút, a nyurga felsőtestet s az izmos vállat, melyeken nem látszott a baj, a bőrön lazán terült az anyag, kék-fehér csíkos pamut, a fia hordta nemrég. A karok tehát nem, a lábak voltak árulkodók, két pipaszár, az izomsorvadás lassan dolgozott. Hogy születéskor az agyat is sérülés érte, az arc nem tette láthatóvá, legalább is első pillantásra nem, siastok, dejtek, nyerített fel, ha vendégeik érkeztek, döcögve indult a szobája felé, kitárt karokkal egyensúlyozva magát.

   Az öregasszony nézte tehát a fiút, az unokát, nem volt szigorú természet, csak az élete rótt rá feladatokat, s ha túl sokat, nem adta át magát a gyöngédségnek, időt így spórolt.

   Nem lehet, mondta ridegebben, mint szerette volna, s hogy keresni kell egy közösséget, ahol hozzá hasonlóak élnek. Olyanok, akik felnőttek már, de nem dolgozhatnak: nem lehetnek tűzoltók, kertészek vagy kamionvezetők. De én szeretnék, mondta a fiú, mármint élni, a mamával, meg dolgozni is, ahogy a suliban megtanultunk.

   A suliban, sóhajtott fel a nagymama, igen. Szőni, gondolta hozzá, jelentős segítséggel, hogy legyen ott mégis egy jól sikerült, vagyis a szülők számára kiállítható készmunka. Vagy kerámiázni, ugyancsak erőteljes pedagógusi rásegítéssel, hogy igazolható legyen mégis, hogyan teltek a tanórák meg az év. Az öregasszony ritkán kritizált, valóban tisztelte a pedagógusokat, különösen a türelmüket dicsérte, pontosan tudta, otthoni környezetben milyen gyorsan fogy el, pedig a gyerek alapvetően csöndes természet volt. Ugyanakkor fölmérte mégis, amit a fiú nem, hogy ez a munka nem ugyanaz a munka, s hogy az előbbiért nem jár kereset. Legalább is annyi nem, amennyi két nyugdíjat megtámogatandó két életben maradáshoz elég lehet.

   Így hát az öregasszony feltérképezte a lehetséges helyeket, melyek az unoka számára az otthont jelenthetnék majd. Nem volt egyszerű, a gyerek társadalmi státuszához illeszkedő intézmények rendre peremvidéken helyezkedtek el, a kis létszámú megoldások pedig, melyekre a kezdeményező kedvű szülők és szakemberek reménykedve tekintettek, megfelelő támogatás és optimális munkaerő-létszám híján csupán a jövő ígéretének számítottak.

   A nagymama végül egy, a vidéki nagyvárostól távol eső otthont talált alkalmasnak arra, hogy az unoka életének további, egyben örök helyszíne legyen. A választás különben kitűnő szépérzékre vallott: az intézménynek helyt adó falu egy völgyben bújt meg, mellette egyik oldalról hegyek magasodtak, másikon a folyó húzódott, turisták számára kiváló célpont, a helybéliek számára valójában épp ellenkezőleg. Itt élni, fogalmazta meg később egy falusi, akivel a nagymama a buszra várva megismerkedett, felér egy büntetéssel. Például azért, mert valamit tettél, amit nem kellett volna, vagy nem, és pont abból lett a baj. Nem könnyű nekem, tudja, folytatta még a megállóban, mert van az a gyerek, szavam se lehetne, nem olyan, mint az intézetisek, a gyogyósok minálunk, a homlokára mutatott, kacsintott, az öregasszony érti-e, kikre gondol, értette, nyelt. Az enyémnek megvan mindene, az esze is, mint a beretva, de egy semmirekellő, a fene megette volna. Eszébe nem jutna, hogy odébb taszajtson valamit, ha meg szóvá teszem, leüvölti a fejem. Szóval nekimegyek néha, szó se róla, aztán meg megbánom. Mert szeretem azért, hát csak az enyém, meg a Jóistent is, aki a főtisztelendő úr szerint odafönt nagyon odafigyel az ilyesmire, s hiába megyek el minden vasárnap, csak látja, máskülönben mit teszek. S még ha meggyónok is, csak kezdődik az egész újra, mert a gyerek, pláne az uram, kicsinálják az idegeim. Hogy a Béla hányszor, azt persze nem figyeli senki, melegedett bele az új ismerős, pontosabban igen, csak épp az nála kerül elszámolásra, avval meg mire megyek. Semmire.

   Hogy a büntetésen kívül más magyarázatok is lehetségesek, a felvételt követően egy ápoló hozta szóba, például hogy csak itt adódik számukra munka, ha meg nem, legközelebb Pesten, s napi három órát utazni ki akar. S hogy itt bagóért kapni házat kerttel meg jó levegővel, az itt magától terem, a pestiek hogy áhítoznak rá, persze, a hollandok is, jönnek is ide nyugdíjasnak, ők meg a fővárosban egy lukat sem kapnának a telkükért, meg azért a kevésért, ami rajta van. Úgyhogy minek. A gyerekek meg mennek, igaz is, a faluban évekkel ezelőtt bezárt az iskola, menjenek csak, nekik még lehet olyan, hogy jövő.

   Vannak bajok mindenhol, sóhajtotta a nagymama, s a gyerekre gondolt, nem a fiúra, aki már nem, hanem az unokára, aki még igen. Nem akarta mondani, annak az asszonynak a buszmegállóban nem, hogy valójában az ő unokája is pont oda. Meg hogy nem gyogyós, vagy az, csak most már másképpen mondják, és hogy az övé nem annyira. Hogy ír meg számol, szépen olvas is, de hát nem tud mindent. És főleg a lába, az vele a baj. Mindenesetre a maga részéről nem ítélt olyan komoran, nem gondolta, hogy a falusi élet, egy betegség vagy egy közeli hozzátartozó halála büntetés, legfeljebb teher, amelyet kapott s el kell hordoznia.

   Ez a hordozás kezdődött el most az intézmény kapujában, néhány méternyire a templomtól.

   Beléptek, a portásfülkében ülő férfi szemére tolta a szemüveget, merev, ugyanakkor fontoskodó arccal feléjük fordult, mit akarnak, várjanak, előbb telefonálok, hadarta, ni csak, mégiscsak akad számukra munka, csodálkozott a nagymama. S bentebb, hogy a bejárat mögötti udvaron megpillantotta a kis tavat, újra elámult, milyen szép hely ez, és milyen élhető. Hogy az unoka valószínűleg nem az udvaron él majd, hogy a szobája falára esetleg másként esik a fény, arra nem gondolt, e percben nem, a dísztavat szegélyező nyírfák gyöngéden eresztették át leveleiken a szeptemberi maradék sugarat.

   Halak, ragyogott fel a fiú, nézd, nagyi, s merev lábakkal, a lábfejet a földön csúsztatva-húzva futott a tó felé. A nagymama szájához kapta kezét, a macskakő nem kedvezett semmiféle rohanásnak, impozáns volt ugyan, de nem praktikus. S minek is, valójában a tó a betérő vendégek számára készült, a lakóterekben élők ritka alkalmakkor pillanthattak rá vagy ülhettek mellé.

   A tóban néhány aranyhal úszott, vagy inkább mozdulatlanul tapadt meg a víz alatt valami láthatatlan felületen. Ezt az állást figyelte a fiú, ezt az egy helyben maradást, noha lett volna hova, mármint a halaknak, például egy-egy tavirózsa felé.

   De nem, csak a buborékok jöttek némelykor, a Tündér Lalá-ban látta így, a varázsló halának szájából, mely gonosz hal volt, fekete, s nem segített a kisfiúnak. S bár ezek a halak sem segítettek, hogyan is, az apát nem lehet visszahozni, sem az anyát, mondta a nagyi, a nagynéni, a nagybácsi, s most a buborék, de jólesett nézni őket, a buborékok megalkotóit, jól, hogy vannak, hogy pirosak, narancsok, rózsaszínek, s hogy van itt egy ilyen, ami otthon nincs.

   A fiú nézte a halakat, csíkok a vízen, s közben a homlokán lévő ránc is halcsíkká rendeződött.

   Itt fogok meghalni, kérdezett, nézett a nagymamára, a szája pici, szigorú, ráncos pont, a szeme komor és sötét. Ha itt maradok, és itt fogok élni majd, folytatta, nézett, ebben a nézésben nem volt harag, sem fájdalom, csak a gondolkodás nehéz vergődése.

   A nagymama félrekapta a fejét, mintha gipszkását öntöttek volna a szájba, nézd, krákogott, a torka kereste a hangot, amit egy ilyen kérdésre ki lehet adni, az egyik megmozdult, mondta, mondta nagy sokára.

   A víz fölé hajoltak ketten, összerendezett volt a mozdulat, nézni a halat, aki úgy tett, mintha élne végre. A fiú fölnyerített, ez volt az öröm, s a tizenkilenc évnyi ránc most új vonásokat adott az arcnak, a szemnek, a rajongás aranycsíkjait.

   A nagymama rágörnyedt a vízre, lehetett volna nyírfa partszegélyen, de nem volt, nagymama volt és néhai anya, s azt a láthatatlan felületet kereste a tavon, mely a halat mozdulatlanságában fenntartotta. Megtalálta, arra verődött most a csepp, hogyan kérdezhetett ilyet ez a gyerek, gondolta.

   Akkor bemegyünk, kérdezte az unoka, s hogy milyen jó, hogy van itt ez a tó. Be, mondta a nagyi, be, s hogy milyen jó valóban, s hogy neki is tetszik. S jó is volt ez a döntés, a továbbindulásról, a férfi a portásfülkéből épp feléjük intett, hogy megvolt a telefon, mehetnek: odabent várják már őket.