Hiány

   A lépcsősor tetején térdelt, egy darab kartonlapon. Korán érkezett, alig múlt hat, az éjszakai műszak után. Dolgozott, hónapok után ennyire futotta, napi nyolc órában, takarítóként. Szakmán belül nem sikerült álláshoz jutnia, ahhoz ismeretség kellett volna vagy kor, alig lehetett több mint húsz.

   A betonon térdelt tehát, jobb híján, ez a terület volt a biztos talaj. Lehetett volna a lakás is, amelyet bérelt a város kevésbé frekventált pontján, de a fizetése épp csak a bérleti díjat fedezte. Plusz a rezsit, a napi betevő még hátra volt.

  E célból járt hát továbbra is ide, a távolsági járatokon sokan utaztak, vidékiek, legtöbbjüknek már nem volt megterhelő a korai idő. A nőnek még igen, a főváros és az ingázás egyaránt szokatlan volt számára, ahogy hónapokkal ezelőtt a lépcső tetején kuporgó férfi látványa is.

   Az arc, tűnt fel akkor a nőnek, milyen életteli, a bőr és a tekintet egyaránt. Kezdetben azt hitte hát, tréfa, a haverok a közelben bújnak meg valahol s röhögnek, ha megesik a társon a szív. De nem, a tréfáskedvű haverok hetek múlva sem bújtak elő, a fiatal férfi testén viszont naponta hagyott nyomot a szabadban töltött idő.

   A nő heteken át méregette, a test leromlása olajozottan működött, nemcsak az arcszín, a haj, a köröm vagy a nadrág fénye kopott, a tekinteté is. Egyvalami mégsem, a férfi arca jó szándékot sugárzott, a nő maga is meglepődött, miért, de bizalmat érzett iránta, rokonszenvet. Noha nem mutatkozott addig semmi kézzel fogható jel, nem látta a férfit másokon segíteni, csomagot cipelni például, és nem volt még az a mondat sem: vigyázzon, a cipőfűzője. S ha mesélte volna később valakinek, figyu, a stadionnál, tudod, van az a srác, gáz, milyen vézna, egy csikktől is összerogyna, annyira, szóval, hogy pont ez, két marha nagy csomagot egy öregasszonynak, hát kiröhögte volna, ja, persze, tényleg, minek ül ott, ha nem a pohárba valót akarná, meg hogy túl sok a történeten a szirup. Pedig valóban, s mikor az öregasszony mentegetőzni kezdett, bocsánat, nem tudok semmit sem adni, a férfi jött zavarba, hogy ne haragudjon, nem azért.

   Mi végre is, kérdezte aztán egy napon, s a férfi felé egy zacskó pékárut kínált. A férfi kissé előredőlt, jobbját előrenyújtva s belehajolva mintegy egy színpadi dráma által vázolt szituációba, ez a jelenet, gondolta a nő, ismerősnek tetszik. És eszébe is jutott, honnan. A kistérség, ahonnan érkezett, hagyományőrzéséről s telepéről volt híres, ez utóbbihoz, pontosabban az ott lakók által helyenként végrehajtott sikeres tranzakcióhoz illeszkedett a testtartás, a hangszín meg a mosoly.

   A nő elnevette magát, ösztönös volt és szép, lécci, ezt ne, mondta. A férfi engedelmeskedett, kioldotta magát a pózból, kissé meg is könnyebbült, csak átmeneti, legalább is, remélem, magyarázta. Meg, hogy itt ez az ország, dolgozna benne, élne ő is, mennyire lehetetlen mégis. S hogy bezzeg máshol, s itt megnevezett egy dél-európai másikat, milyen jól működik az ellátórendszer. Mert idehaza sajnos nem, már tapasztalhatta. Szóval, ha a nőnek van festenivalója, s itt egy lakásra gondolt, nagyon szívesen. Hogy szívesen kifesti, mert ehhez ért.

   A nő végigfutott az ötleten, a válása következtében bérelt lakásra gondolt, hat éve már, s hogy milyen jól jönne egy festés valóban. Csak épp nem nullázhatja le magát, meg nincs is miből. Vagy van mégis, de azt az összeget kamatoztatni gondolta hosszútávon, mondjuk egy saját otthonra.

   Akkor, ez nem, gondolta végig a nő munkába menet, s az jutott eszébe, alternatívaként esetleg az albérletét oszthatná meg. Szociális szférában dolgozott, a nyitás a periférián élők felé nála alapjáraton működött, vagy a fantáziáját tartotta ily módon karban, e megoldó kulcs mindazonáltal a magánéletébe is óhatatlan belecsúszott. S ebbe könnyű volt belebukni, tapasztalhatta már.

   Az ötlet nem egy szerelmi viszony lehetséges kezdetét jelölte, a férfi álla épphogy pelyhedzett, a nőt következetesen magázta, a negyven felettiek számára a sír szélén tántorogtak. A nő megítélése szerint mindehhez a férfi volt közel, ahogyan mindkettejükhöz az ősz, reggelenként helyenként fagyott.

Hogyan is, tette fel magának a kérdést, mikor a következő reggelen a férfira pillantott. A hajat rövidre nyírták, a közeledő ősz mindezt pont nem indokolta, hogyan is, kérdezte magától megint, ha nem tudnék együtt élni a lehetséges következményekkel.

   Lehetséges következmény alatt azt a nagyon is várható eseményt értette, melyet a számára adott, a férfi által azonban nélkülözött napi rituálék hiánya vont maga után, tekintve, hogy az élelmezésen már nem, a vízfogyasztáson azonban még lehetséges volt szorítani. S noha munkája révén a nő számára mindez nem volt idegen, különösen, hogy ágyi poloskákkal küzdöttek épp, arra jutott, nem terhelné meg mégsem az életét fölöslegesen.

   A férfit mindez nem vigasztalta, nem mintha tudott volna a nő fejében végigfutó gondolatsorról, sokan hajoltak le hozzá, egyik mosoly a másik után, jobbára eredménytelenül, ám ez még mindig jobb volt, mint némely, a testét érintő nyílt ajánlat. Nem szólt, valójában nem is lehetett mit, az elmúlt hetek megérlelték benne a választ, egyedül kell boldogulnia.

   Így hát a boldogulás lehetetlennek tetsző útját választotta, a napi betevő mérséklését szemben a repülőjegy árának elősegítésével, ama dél-európai országba, melytől megoldást remélt. És jókor is jött a terv, egy egykori barát munkát kínált neki odakint, testhezállót, a saját praxisának megfelelően, szobafestőként.

   Október tíz, mondta a nőnek az újabb találkozás hajnalán, mert bár a konkrét segítség nem, a beszélgetés beindult köztük mégis, a lépcsősor tetején. Hogy, kérdezett vissza a nő, valóban hajnal volt még, sehogy sem fért be fejébe a fél információ. Gyűjtök, tette hozzá az előbbihez a férfi, hogy az igazság kerekedjen, s látva, hogy a megértés még mindig korlátozott, hozzátette: külföld.

   A nő szemei elkerekedtek, most nem a suta őz-pillantás, egyenesen az ostoba tekintet következett, nem tudta eldönteni, kinek ártott meg jobban a kialvatlanság, a férfinak vagy neki.

   A férfi állta a tekintetet, s látva a nő zavarát, elmosolyodott. Mondhatta volna, hogy előléptetés, hogy plusz munkaórák a cégnek s túlóra-elszámolás, hogy előkerült barát vagy jóakaró rokon, vagy egyszerűen csak: hogy az égiek így. De nem mondta, nem mondhatta, mert valójában egyik sem történt. A gyűjtés kezdett el történni valóban, s noha a test fogyatkozott, a repülőútra szánt tőke növekedett.

   A nő persze minderről nem tudott, mármint a befutó tételek mértékéről, a férfi nem tartozott neki elszámolással, a reggelekbe csak néhány mosoly fért bele, egy üdvözlés, egy kérdés, s a péksütemények helyett idővel inkább a forint. Vagy a poén, néha, ha a válasz hosszabbra sikerült, hogy jó lesz indulnia most már, még elkésik, nehogy holnaptól maga üldögéljen ugyanitt. S noha e mondatra összeszorult a szív, nem a férfié ezúttal, a nőnek adódtak szakmai kétségei, jó volt, hogy lehetett oldani a helyzeten, a kartonlapot tegye félre, kérem, úgy tűnik, bevált.

   Egyelőre nem került rá sor, a férfi markánsan őrizte a frontvonalat, hajnaltól tízig övé volt a terep, beleértve a kartonlapot is. S a nő tervezni kezdte idővel, mit is vihetne a férfinak az utolsó reggelen, amivel megtoldhatná a kiutat, vagy amivel jelezheti: volt itt egy idő, reggelente néhányszor öt perc, amit közösnek mondana, s ami ezután nincs. Ez nevetséges, rázta meg magát vagy magáról le a gondolatot, miféle közösség lett volna ez, hol itt a közös térfél, én csak leguggoltam, nem én térdeltem ott. Nem valóban, most eszmélt rá, milyen könnyen mondta ő kezdetben, klasszikus, mondhatni: menetrendszerű folyamatábra ez, egy családból idejekorán kiszakadt apa, egy fiatalon elhalt anya, egy lakással magára maradó kamasz, barátok helyett egypár könnyen párolgó haver, a létező tehát élhető és herdálható élet, a gyorsan szaladó pénz majd hasonlóképp elvesző fedél képe egyértelműsítette a folytatást, például ott, a kartonlapon. És most hihetetlennek tetszett az újabb lépés, mármint a tervezett és remélt Kánaánig, nem az egykoriig, az leginkább időutazás lett volna, vagy ha a földrajzilag még adott területig, kész halál. Helyette Európába, délre, mert ott még béke.

   Szóval hülyeség ez, nyugtatta magát a nő, nincs itt semmi közös, néhány forint vagy szó a túléléshez, a férfiéhez mármint, nem a sajátomhoz.

   Másnap nyugodt szívvel indult, zsömle, szerencsepénz és üzenet nélkül, a hely üresen tátongott, óriási száj, képzelt bejáratát nem védte térdeplő biztonsági őr, csak hétfőtől egy másik, semmit nem jelentett, hogy férfi vagy nő vagy öregember vagy gyerek.

   Lehetett volna úgy, hogy a férfi átigazolt egy másik feljáró üres placcára, nem egy kávézóba vagy pubba rögtön, az még nem ment volna, még nem állt készen a megváltozott életmódra. Lehetett volna úgy is, hogy az indulás előtt nem sokkal éhen halt vagy megfagyott, az évben az október is szeszélyes volt, nem csak az április. A nő fejében voltak variációk még, főleg az, hogy három nap múlva utazás, minek is. Minek kijönni, s térdepelni még néhány órát, ha már együtt a pénz. Vagy boldogan viszlátot mondani és átadni másnak a kartonlapot, nahát, az tényleg röhejes.

   Csak az üresség lepte meg, kívül a kartonlap hiánya, belül az emberé, aki a reggelekhez hozzátartozott.