Kutyalélek

Németjuhász kutyánk Luca, egy hónap híján két esztendős. Sok kaland, tanulás, képzés, veszekedés és félig komoly, félig játékos huzavona zajlott köztünk és velünk ezalatt. Első életévében a legtöbb nézeteltérés másik szívem csücske, a kert miatt adódott. Nincs elkeserítőbb, mint mikor az egyik kedvenced, rendszeresen kárt tesz a másik kedvencedben! Ráadásul olyan kedvesen követi el a kártételt, hogy közben muszáj nevetni rajta!

Egyéves koráig, valahányszor virágpalántákat vettem, amikor leguggoltam az ágyás mellett elültetni őket, a már akkor is igencsak "emberes" méretű Luca, azonnal odajött, selymes buksijával hízelkedve a hónom alá bújt, ahonnan kíváncsian nézte, mit művelek és amint kész lettem, ő máris tépte-húzta-kaparta kifelé, az alig beültetett zsenge növénykéket. Ennek persze nagy szidás, leszúrás, drámázás lett a vége, s valószínűleg következményként, Lucus taktikát változtatott. Szépen feküdt mellettem, amíg palántáztam, nem bántotta a betelepítetteket, ezért nagyon megdicsértem. A nap folyamán többször biztosítottam elégedettségemről, amiért továbbra sem bántotta a virágokat, ezt ő hálásan bezsebelte, és mindketten békésen tértünk nyugovóra. Hanem aztán a reggel, kész lidércnyomás volt: Luca, alvás helyett keményen dolgozott egész éjszaka, és a nap közben tiszteletben tartott palánták cafatokra tépve hevertek szerteszét, helyükön bombatölcsér, s a virágágyásból a járdára "emelte át", a virágföldet! Szépen virágzó ágyásom helyén ezer sebből vérző csatatér maradt, s kezdődött előröl a szidás, büntetés - és persze, nekem a munka. Nem is tudom, hány tucatszor játszódott le ugyanez, mire végre megértette, hogy a palántázás nem egy közös játékunk, hanem egyedül az én kedvtelésem, s megtanulta tiszteletben tartani furcsa magánügyemet.

Óriási öröm és megkönnyebbülés volt, amikor végre felnőtt, és biztonságban lehettek társaságában a virágaim. Második évében már semmi aggodalom nem volt bennem ilyen ügyben, egy teljes éven át abszolút kulturáltnak mutatkozott. Ám tegnap reggel, amikor kávéscsészével a kezemben gyanútlanul sétáltam végig az ágyás mellett, a járda közepén hatalmas földkupac állta utamat, a születésnapomra kapott kis rózsabokor helyén szakadék éktelenkedett, maga a rózsatő kettészakítva, megtörve az útszélen hevert, félig kitépve senyvedett szomszédja, a balkáni harangvirág, és tövestül az útra vetve több tő körömvirág.

Elöntött a csalódottság és az indulat. Nyilvánvaló volt, hogy Lucát nem a virággyökerek iránti szenvedély késztette erre a pusztításra, hanem valami apró élőlény, talán egy gyík, pocok vagy nagyobb bogár mozdulhatott az ágyásban, s feledtette vele az összes kiképzést, tanítást, nevelést és idomítást. A vadászösztön elborította az egész lényét, (ilyenkor szinte hallani, amint felforr ereiben az ősöktől örökölt farkasvér), s a zsákmányszerzés vágya közömbössé tette minden más iránt.

Elszántan és tudatosan felkaptam a bőrszíj pórázt, odahívtam a romok mellé, tettének színhelyére, mély hangon hajtogattam, hogy Fújj, mit csináltál? Szégyelld magad! Rossz kutya! Ő már a földhöz lapult, látványosan bűntudatos képpel, amikor többször a fenekére húztam a bőrszíjjal. Vigyáztam, hogy ne fájjon, de akartam, hogy tudja: vérig sértett. És ő tudta is, amikor elfordultam tőle, bűnbánó pofával elkullogott, és a szobám ajtaja előtt lefeküdt, onnan nézett felém lesunyt fejjel, messziről.

Mérgelődve álltam neki rendet tenni, ami az én koromban már csöppet sem könnyű. Jó másfél órát dolgoztam, erőlködtem, hajoltam, guggoltam, mire nagyjából helyre lapátoltam a kiásott földet, visszaültettem, a még életben maradt növényeket és ismét virágágyásnak látszott a járda melletti sáv. Fájt minden porcikám és elfáradtam, mire bementem a lakásba. Elhatároztam, hogy na, most aztán legalább két óra hosszat nem szólok ehhez a bundás virágölőhöz!

Amikor déltájban kiléptem a teraszra, Luca vígan rohant hozzám szájában kedvenc labdájával, amit barátságosan a lábam elé gurított. Megint felfortyantam magamban: mit képzel ez a kutya, ekkora kárt tett és most még játsszak is vele?

Ő pedig állt velem szemben őszinte, röhögős pofával, okos szemében huncut hívogatással, lelkesen lobogtatta lombos farkát, könnyed, elegáns tartásával, hatalmas, izmos termetével maga volt a bizalom, az életkedv, az egészség és a szépség, és akkor hirtelen elszégyelltem magam. Hiszen ez a gyönyörű állat a labdagurítással azt tudatta velem, hogy ő, a maga részéről már megbocsátotta nekem a verést!

Röstelkedve gurítottam vissza a labdát, azután hosszan, melegen megöleltem nagylelkű kutyámat, és szent lett a béke.

Utóirat:

Másnap reggel aztán, kezdődött minden előröl...

Íme a tettes: Bundás Virágölő alias Luca