Macska

Pont rálátok a szemközti társasház földszintjének ablakaira, szemben pedig arra, ahol az orchideák vannak.

Ők is földszint, én is, és néha csak úgy nézegetem a virágokat, mert gyönyörűek.
Egy ilyen alkalommal bukkant fel a macska.
Egyszer csak ott ült két cserép orchidea között, szürke-fehér foltosan, s míg a jobb oldala - amit az ablakon át láttam - halvány szürkés volt, a füle fehéren világított.
Mozdulatlanul figyelt engem - én néztem őt az ablakból.
Jól mutatott a lila és rózsaszín virágok között.
Néhány nappal később, amikor mentem el itthonról, ismét ott ült, felém fordította a fejét, és átható tekintettel figyelt. Mi érdekes lehet bennem? Lehet, hogy én nem vettem észre eddig, de ő itt leselkedik mindig, és kiszúrta, amikor napközben többször is lehozom a kutyámat sétálni? Biztosan azt keresi, nem is én vagyok a fontos.
Jó sokat lehet egyedül - gondoltam - mert általában, ha őt látom, csend van a háttérben, a lakásban. Várja a gazdáit ilyenkor, nyilván azért ül az ablakban.
Egy ideig aztán nem néztem a szemközti ablakot - volt mivel foglalkozzak, itt, a sajátomon belül - és ha elmentem otthonról, jobbára siettem, nem néztem sehova.
Aztán az ősz ellenére meleg lett, ismét sütött a nap, jó volt sétálni, akár nézelődni. Hazafelé ezért már újra felnézem a szemközti ház falára, mielőtt a kapunkhoz értem: vajon nyitottak-e ablakot az emberek ebben a jó időben? Hát persze, hogy nyitottak...itt a szemben levők, a földszinten, ők is. Csak az ablakban most egy tizenéves fiú ül.
De jó, akkor övé a macska! Őt várja délutánonként.
Úgy éreztem, kicsit már ismerem is a szemközt lakókat.
Néhány héttel később, szintén hazafelé jövet, meglehetősen elgondolkozva, majdnem "összeütköztem" valakikkel a járdán - így jár, aki ugyan nyitott szemmel halad, de valahova máshova néz, leginkább a gondolataiba. Mert egyszer csak ott volt előttem egy középkorú nő és a kisfiú, akik a mi utcánkból jöttek kifelé.
- Jaj, bocsánat - torpantam meg - kissé elbambultam...
Az asszony elmosolyodott: - Ugyan, semmiség - mondta.
De a fiú átható tekintettel nézett rám, és azt is megfigyeltem, hogy lopva mögém néz, mint aki azt figyeli, nem jön-e ott valaki, nincs-e még velem valaki...vagy valami.
Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül vagyok ő is elmosolyodott, kissé összehúzta a szemét. Jobb kezével beletúrt a hajába - és akkor láttam meg a hófehér tincset, ami a jobb fülére simult.
Én csak álltam, ők továbbindultak, a fiú még egyszer rám mosolygott, mondhatni, virgoncan.
Este beültem az ablakba, de semmi. A szemközti lakásban sötét volt.
Másnap is, harmadnap is, csak az orchideák lilállottak.
Aztán a következő délután megláttam.
Ott ült a két kedvenc cserepe között, a szokásos helyén, mozdulatlanul. 
Lementem az utcára, átmentem a túloldalra, az ablakuk alá. 
Ő kedvesen odafordította a fejét, kicsit nyalogatta a jobb mancsát, aztán megdörzsölgette vele a jobb fülét. A hófehéret.
És nyávogott egyet. Amolyan virgoncan, cinkosan.