Parázsszem

Sosem becsültem túl az életet. Sőt, nem is igazán gondolkoztam rajta. Nem is akartam. Volt elég más dolog, amin elmélkedhettem. Éltem a saját kis életemet. Ami - valljuk be - nem is volt rossz. Voltak barátaim, akik mindig segítettek, volt családom és semmiben sem szenvedtem hiányt. És talán ez volt a baj. Hogy nem értettem a lényeget. Viszont egyik napról a másikra minden megváltozott. Én is. Mit ne mondjak, könnyen alakulunk új emberré és értékelünk át mindent, ha egyszer csak bejelentik, hogy halálos betegek vagyunk és ez ellen nincs mit tenni.

Az egész egy ártatlan sportorvosi vizsgálattal kezdődött...

Már nagyon vártam, hogy túl legyek a kötelező vizsgálatokon és végre leigazoljak az új egyesülethez, aztán pedig mehessek versenyezni. (Hát igen. A szüleim szerint kissé túlságosan is ég bennem a versenyszellem.) De a dolog nem így alakult. Valami nem stimmelt. Viszont ez csak jó pár nappal később derült ki. Megtudtam, hogy előrehaladott tüdőrákom van és ha szerencsés vagyok akkor még öt-hat hónapig élek. Először nem hittem el. Próbáltam kitalálni, hogy ez milyen rossz vicc, de nem. Nem volt az. Az ezután következő időszakhoz képest a poklot szinte már üdülőhelynek képzeltem. Dühös voltam, szomorú és sokkos. Nem tudtam feldolgozni ép ésszel. Aztán csatlakozott ehhez az egészhez a szorongás és a félelem. Borzasztóan féltem. Féltem elaludni. És ahogy haladt előre az idő, ez az egész nemhogy javult volna, de még rosszabbodott. Utáltam az egészet. Gyűlöltem. És kerestem... Kerestem azt a személyt, vagy tárgyat, amit okolhatok. De nem találtam. Mondjuk ez még egész kicsinység volt ahhoz képest, amin a szüleim mehettek keresztül. Végignézni, ahogy a tizennégy éves lányuk tönkremegy. Mert ez történt. Megroppantam a problémám súlya alatt. Suliban sem voltam. És ők próbálkoztak. Bármit megtettek volna, hogy segítsenek, de a baj az, hogy nem volt lehetőség. Semmilyen. És ezt senkinek nem kívánom. A reménytelenség az egyik legrosszabb dolog a világon. Azt mondják az emberek, hogy remény mindig van. Néha fáj, ez tény és való, de ott van. Nekem viszont nem volt. Hét teljes napon keresztül a leghalványabb szikráját sem éreztem. Csak a kínzó, maró ürességet a gyomromban. Egyedül akartam végigcsinálni. És az volt a legnagyobb hiba, hogy eltaszítottam magamtól mindenkit. Az összes családtagomat és barátomat. Ők nem haragudtak, csak nem értettek. És sajnáltak. Ez valamiért dühített. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Azt szerettem volna, hogy minden legyen úgy, mint előtte. De ez lehetetlen volt. Aztán eltelt az első hét, eltelt a második és a harmadik. Én meg csupán őrlődtem. A betegség puszta gondolata elkezdett felemészteni belülről. Lerombolta az addig felépített világomat és tönkretett mindent. Nem bírtam. A harmadik héten azt kívántam bár meghalnék, és édes feledésbe merülne minden. Igaz, hogy egy ideig menekülhetünk a problémáink elől, de egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nincs hova futni. Én is eljutottam ide. Ez volt a mélypont. A végtelen lejtő legeslegalja. Azonban, mint a fuldoklónak az utolsó szalmaszál eszembe jutott egy gondolatsor, amit még tavaly olvashattam valahol. Nem is emlékszem pontosan, de a lényeg az volt, hogy az embernek, mielőtt meghal, lejátszódnak a szeme előtt az emlékei. Ez szöget ütött a fejembe. Ez nem lehet így. Nem akarom életem utolsó pillanataiban azt látni, ahogy a szobámban ülök egyedül. Gyorsan felkaptam a kabátom és a fényképezőgépem és már rohantam is ki az udvarra. Jó érzés volt. Sőt elképesztő. Három hete csak ablakból néztem mindezt. És őszintén? Nagyon hiányzott. A késő őszi szél lomhán, de mégis erőteljesen fújt. A nehéz, száraz levegő pedig szinte marta a tüdőmet, de ez nem zavart. Mélyet sóhajtottam, aztán elővettem a mobilom, hogy felhívjam a barátaimat. Ahogy meghallottam a legjobb barátnőm hangját ledermedtem. A hangjáról eszembe jutott az előző nyár. És hogy milyen jó volt. Nem tudtam szólni egy szót se, úgyhogy inkább letettem a telefont. Hátrafeküdtem az avarban és bámultam az ég sápadt kék tengerét és a benne fürdőző madarakat. És arra gondoltam, hogy miért nem növeszthetek szárnyakat azonnal és repülhetek velük. Milyen jó is lehet gondtalan madárnak lenni. De én nem madár voltam. Csak egy gyerek. Egy gyerek, aki fél a holnaptól. Ez már szinte megmosolyogtatott. Annyi komoly probléma van a világon, de én a földön fekszem és azon sopánkodom, hogy valamikor a közeljövőben meghalok. Mégsem tudtam rábírni magam, hogy mást tegyek. A gondolataim magukkal ragadtak és elrepítettek egy messzi-messzi helyre, ahol minden máshogy volt. Ahol...boldog voltam. Na, de mit is jelent boldognak lenni? Hát igen. Úgy tűnik az lesz az új hobbim, hogy megválaszolhatatlan, szinte már filozofikus kérdéseket teszek föl saját magamnak. Akkor ez most az elkeseredés vagy az unalom jele? És megint támadt egy ötletem. Felpattantam és felszaladtam a szobámba. Elővettem a festőkészletemet és kimentem a szabadba, hátha sikerül valami elfogadhatót kihozni az üres vászonból. De csak néztem a színeket. Olyan élénkek és boldogak voltak. Abszurd gondolat a színeknek érzelmeket tulajdonítani, nekem valahogy mégis jól esett. Elkezdtem festeni. Az egész olyan volt, mint egy illúzió. A színek vad táncot jártak a szemeim előtt. Az idő meg telt. Amikor kész lettem a képpel, elgondolkoztam. Három óra megint eltelt. Régebben ez az idő semmit sem jelentett, de most? Most az idő volt a legfontosabb dolog. És bárcsak több lenne! Semmi mást nem akartam, csak az időt. Másnap erőt vettem magamon és végre elmentem suliba. De ettől sem lettem jobban. Sőt! Az egyhangúság miatt csak megint úgy éreztem, hogy nem használom ki az időt. Viszont nem tettem ellene. És eltelt az első hónap utolsó hete is. Beletörődtem a szürke hétköznapok unalmába. Festettem és néztem az égen bóklászó halovány felhőket. A betegségemet is kezdtem elfogadni. Szinte már elengedtem az életet. Olyan voltam, mint egy robot. És olyan is akartam lenni. Nem szerettem volna érezni semmit, mert fájt, fájt, hogy el kellett fogadnom, hogy a jövő számomra nem létező fogalom. Eltelt még egy hónap. És még egy. Repült az idő. És már csak két-három hónapom volt vissza. Ez megijesztett. Az ijedtség pedig eluralkodott rajtam. És megint magamba fordultam. Így telt el még négy hét. A negyedik hónap. De ezt már anya se hagyta annyiban. Egyik nap leültetett és csak ennyit mondott. "Amikor megszülettél, mindenki nevetett és csak te sírtál. Hát élj úgy, hogyha eljön az életed vége, te nevess és a többiek sírjanak!" Aztán visszament a konyhába és folytatta amit elkezdett. Ez volt az a mondat, ami megváltoztatott. Elindított felfelé és hosszú idő után először éreztem, hogy élek. Élek... Vajon, ha meghalok tudni fogok róla? Vagy csak elveszek a feledés selymes homályában? Nem. Nem akartam, hogy elfelejtsenek. És végre elkezdtem tenni valamit. Tenni valamit azért, hogy emlékezzenek. Fotóalbumot készítettem. Leírtam az emlékeimet és a gondolataimat. Ez nem tűnhet olyan hasznosnak, de velem végre elfeledtette a depressziót. Volt valami, amiért értelmesnek éreztem az egész valóságot. Az emlékeimért éltem. Elkezdtem beszélgetni másokkal és zongoráztam. A képeket, amiket festettem, odaajándékoztam másoknak. Sétáltam. Így telt a negyedik hónapom. És egész jól éreztem magam. A barátaim olyanok voltak, mint eddig. Csak annyi változott, hogy szerettek volna segíteni. Próbálkoztak, de itt már a csoda se tehetett semmit. Egyik nap az erdőben sétáltam, amikor szembe jött velem az osztálytársam. Mosolyogva megállt előttem. Én köszöntem neki és vártam, hogy menjen tovább, de nem tette. - Hogy vagy? Kérdezte fürkésző tekintettel. - Jól. Válaszoltam röviden. - És igazából hogy vagy? - Nem tudom. Mondtam kissé meglepődve, de őszintén. Aztán tovább indultam. Ő meg jött velem. Egész úton csacsogott, mint valami aprócska poszáta. De nem össze-vissza! Komoly és elgondolkoztató dolgokat mondott. Ezzel eléggé meglepett. Nem igazán beszélgettem vele eddig. Nem annyira tartozott az én baráti körömbe. Ennek ellenére jólesett a társasága. Hosszú idő óta először nem éreztem magam annyira egyedül. Másnap mégis visszatért a rossz kedvem. Miért? Miért nem tudom végre elfogadni ezt az egészet és végre együtt élni vele? El kéne engednem. De nem voltam képes. A betegségem felborította az életem. Annyira gyűlöltem, hogy már képtelen voltam elengedni. Erről szóltak a napjaim, e-körül forgott a világom. Az utolsó előtti hónapban visszamentünk kontrollra. - Mennyi időm van még? Kérdeztem gombóccal a torkomban. Próbáltam közömbösnek tűnni, de nem ment valami jól. Egy hónap... Ennyit fogok még élni. A hazautat szótlanul tettem meg. Csak ültem az autóban és néztem magam elé. Azt hittem már túl vagyok a legrosszabbon, de nem. Ez messze a legrosszabb volt. Két hét volt még vissza, aztán már csak egy. Az utolsó hét napom. Rohant az idő, mint egy gyorsvonat. Szombaton ismét elmentünk orvoshoz, mert annyira féltem, hogy csak sírtam és sírtam. Kaptam nyugtatót. Várnom kellett egy kicsit, amíg hat, addig anya telefonálgatott. Este nyolc körül értünk haza. - Menj a kertbe, mindjárt jövök. Ölelt meg anya és bement a házba. Engedelmesen odasétáltam. És ami ott fogadott... A tűz vidáman és élénken pattogott. Körülötte pedig ott ültek a barátaim és a családtagjaim. - Hát ti? Kérdeztem. - Itt vagyunk. Hallottam egy kedves hangot. Aztán mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Leültem. A tűz fénye narancssárgára olvasztotta a kertet. És a nehéz esti levegő megtelt történeteinkkel. Mindenki csak beszélt és beszélt. Rájöttem! Ezt szerettem volna. Végig. Semmi különöset, semmi kiemelkedőt. Csak normális akartam lenni egyszer utoljára. Utoljára. És ez így is lett. Boldog voltam. Igazán boldog. Lassanként előkerültek a hálózsákok és mindenki elaludt. Én csak néztem a parazsat és arra gondoltam, hogy az én életem is olyan, mint a tűz. Vagyis olyan volt. Most már csak parázs. És lassan az utolsó parázsszem is kialszik. A barátnőm, akit csak nemrég ismertem meg jobban, és aki máris olyan volt, mintha a testvérem lenne, leült mellém. - Hogy vagy? Kérdezte fürkészve. Ez a kérdés megmosolyogtatott. - Nem tudom. Jobban. - Félsz? Keserűen elnevettem magam. - Igen. Nagyon. Ha igaz amit az orvos mondott, akkor holnap ...,holnap már nem ébredek föl. - Tudom. Bólintott komolyan. Kimondtam. És ahogy kimondtam leesett egy kő a szívemről. Hátradőltem a harmatos fűben és felnéztem az ég sötét bársonyára, ahol a csillagok apró gyöngyökként ragyogtak. - De tudod mit? Rájöttem, hogy az elejétől fogva ezt akartam. Csak most már késő... - Szerintem sosem késő! Vágott a szavamba. - De arra is ráébredtem, hogy változom. - Folytattam - Ezt meg hogy érted? Felnőttél? - Nem! Korántsem. Csak megtanultam, hogy az életet nem lehet túlértékelni. Ha már nem leszek... - Ilyet ne is mondj! - De igen. Mondok! Muszáj elfogadnom. És ha esetleg bármilyen csoda folytán megérem a holnapot, úgy fogok élni, ahogy anya mondta. Minden pillanatra úgy fogok tekinteni, mintha az lenne az utolsó. De ki tudja? Lehet, hogy ez az. A levegő nehéz volt. Szinte már folyékony. Mélyen belélegeztem az éjszaka illatát. - Szia. Mondtam halkan. - Szia. Mosolygott könnyes szemmel Anna. Holnap találkozunk. Tette hozzá. Én csak mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam. És az utolsó parázsszem is kialudt.